Back to top

Bemutatkozás

Czanik Csaba ÁrpádA nagy természet alkotta világban minden lénynek, amelyik létezik, vagy amelyik éppen nem létezik, – mert vagy a szem, vagy az elme korlátja miatt létezésének kiterjedése nem érzékelhető, – minden lénynek szüksége van állandóságra. Az állandóság maga a természet alapritmusa, az aranymetszés szabálya, a csillagok üzente, egy mosoly visszatükröződése, de az is szabály része, hogy az emberi önzésre, ostobaságra, árulásra reagálunk.

Ez a reagálás az, amely minden írásomat vezérli. Nincs fontosabb dolog, mint az ember önrendelkezési joga, nincs szebb és nagyobb lehetőség a szellem és a lélek számára, mint az, hogy felismerjük önrendelkezési jogunk, és ezáltal létünk és helyünk a világban tudatossá válik.

Az elmúlt sok évtizedben rengeteg emberrel találkoztam előadásaimon, vagy épp az írásokon keresztül. Sokan állították magukról, hogy ők útkeresők. Sokan viselkedtek úgy, mint akik a legmélyebb princípiumokat ismerik, de önnön sorsukban mégis kiszolgáltatottak voltak, és nem tudták, vagy épp nem merték lereagálni mindazt, amit a világ a maga elenyésző sötétségében sugallt feléjük.

Írásaimnak motivációja, hogy azokért az álmokért harcoljunk, amelyben érezni sorsunk legszabadabb beteljesedését. Könyveim vagy írásaim nem kifejezetten spirituális jellegűek, bár néha első olvasatra úgy tűnhetnek. Sokkal inkább a természet leírásáról szólnak.

Minden, amit leírok, tapasztalat. Kicsit közhelyesen fogalmazva a megtörtént eseményeknek a valósággal való bármilyen egyezése nem a véletlen műve. Hisz az egy természetes folyamat, hogy a bátrakból gyávák lesznek, a reszketeg félszegekből hősök, a világ titkainak elvetőiből szétfutott zarándokok. A természet játszóterén néztem végig, hogy az Istenre hivatkozók hogyan árulják testüket, és szellemi sivárságukban az elhamvadt gyertya kanócára hogyan képzelik oda a vízióik szikráját. De ezen a játszótótéren születtek a bátrak is, akik egy ázott, szikrázó vasárnap délutánban, a szélfútta esőfüggönyök között felismerték létük legmélyebb titkát: az ösztönös gyávaságot.

Majd aztán ettől a felismeréstől a felhők eloszlottak, az eső hajnalra felszáradt, a levegő párás, nehéz, fojtó lett. Aztán mire újra feltűnt a csillagok fénye a közeledő éjszakában, ráeszméltek saját gyávaságuk okára, és őszintén megértették eszmélésük magányos őszinte mosolyát, így a játszótér számukra megtelt fénnyel és pompával.

Hát ezért írok. Mert a játszótér nagy, szinte végtelen, és ugyan mindenki bölcs, és nagy tudású, de írásaimon keresztül láthatóvá válik, hogy ki az, aki felelősséggel vállalja saját életét, ki az, aki érti az önrendelkezést, ki az, aki szabad, ki az, aki nem csak sodródik az életben, hanem éli a nagybetűs ÉLET-et, aki LÉTEZIK, aki ÖNRENDELKEZIK.