Back to top

A jövő lehetséges változatai

UFO Magazin
2016. április

Az ember, ahogy fejlődik, nyílik az öntudata, a morális fejlettsége – és ahogy a technikai lehetőségek tárháza is egyre gyarapszik – annál jobban kacsingat a tér, és az idő, az energiák, és az univerzum végtelen lehetőségei felé. Ezek a lehetőségek néha megengedik, hogy az ember Istent játsszon. De vajon ezt a Teremtő is megengedi-e? Az ufológiában gyakran kerül elő valamilyen bizonyíték, adat, valamilyen tényszerű beszámoló arra vonatkozólag, hogy E.T., azaz a földönkívüli intellektus, vagy valamilyen rejtett hatalommal rendelkező időutazó, aki nagy hatalmú tudással rendelkezik, itt él köztünk és segíti az emberiséget (vagy csak megfigyeli, hogy mivé fajul, ha az agressziót ötvözzük egy csipetnyi félelemmel, melyben el lehet hitetni az emberekkel szinte bármit). Sok jel utal arra, hogy az emberi lét – sőt maga az emberi faj – nem véletlenszerű események sorozataképpen, és nem is magától jött létre. Hanem valamilyen szándékosság, tervszerűség, valamilyen szelekció eredményeképpen született meg a mai civilizáció. De az abszolút nem biztos, hogy ez tudásával, tudományával, vallásával, kultúrájával együtt megéri a következő évszázadokat, évezredeket. Megéri-e azt a pillanatot, hogy kijusson a mély űrbe? A fejlődésnek technológiai küszöbei vannak. A technológia eleinte nem nagyon bonyolult, inkább csak a túlélést szolgálja. A technológiai fejlettség, amikor túllép egy küszöbön, akkor felmerülnek morális problémák is. Mint például a nukleáris technika megjelenésével egy időben a tömegpusztítás sokkal jobban előtérbe került, mint a békés célú felhasználása. Hisz a hidegháború alatt minden csak arról szólt, hogy a világot atomháború pusztítja el. A világban ma soha nem látott betegségek jelennek meg, amelyek nem a természet eredményeképpen születettek meg, hanem valamilyen szándék és akarat vegyi konyhájából másztak elő tömegpusztítás céljából. Ma meggyőződésem, hogy az emberiség veszélyben van. Nemcsak az obszcén politikusok agybeteg hatalmi törekvései miatt – melyben azt hiszik, joguk van bárkit, bármire átnevelni, hisz elfelejtették ők maguk honnét jönnek. Nemcsak abban van veszély, hogy az emberre most jelenleg saját tudása is veszélyforrást jelent; mivel nincs hozzá morális alap, mint amikor a kisgyerek a gyufával játszik. Az ember most kezd rájönni arra, hogy a világegyetem lakott. Számára ugyan fejlettnek tűnő, de valójában kezdetleges eszközeivel az ember exobolygókat fedez fel és elméleteket állít fel a párhuzamos univerzumokról. És mi van, ha kíváncsiságunk és kutatásunk kérdéseit az emberi értelemről, vagy értelmetlenségről a végtelen térben és időben más is hallja? Úgy jön ide, hogy észre se vesszük. Úgy manipulálja akár államaink vezetőit, hogy azok rá se jönnek. Úgy irtja ki az ember saját magát, hogy dalolva és mosolyogva tapsikol hozzá. Vajon ma azért látszanak a társadalom felbomlásának első jelei, mert minden olyan békés? Hisz a lehetőségeink ennél sokkal távolabbra kell, hogy mutassanak. Nem jött be az ebola, nem jött be az aids, hát bejön a zika, mint pusztító vírus. De hát ezek nem a természet szülöttei! De ha nem jön be ez, akkor bejön egy másik! Ha egyik se, akkor a saját vezetőink terrorjában okozott stresszben rákos sejtek milliói pusztítanak el minket. Vajon nem-e az univerzum szelektál ki minket? Mert csak ennyire vagyunk képesek a tudomány terén. Mert csak álmodozni tudunk egy távoli jövőről, arról a mitikus kikötőről, ahol az utazókat, az argonautákat a béke várja egy hűs kancsó mézes borral. De ez a mitikus hely, úgy tűnik, nem létezik, mert az Istenek akaratának próbáján lehet, hogy elbukik az emberiség. Mert vért izzadva tesz meg mindent azért, hogy a milliárdból csak pár száz millió maradjon életben. Mert a többi, akire nincs szükség, az szép lassan múljon el. Vajon ez a Teremtők akarata? Azért adni életet, és lehetőséget, és tudást valakinek, hogy az csak pusztításra legyen jó? Én ezt nem hiszem. De azt hiszem, hogy a csillagok felé vezető út az a tudásról szól. A tudásnak pedig alapja a szociális és emocionális érzékenység. Sokszor elgondolkodok rajta, hogy hol vannak azok a földönkívüli kultúrák, amelyek ott voltak az emberiség szülőszobájánál, és valahol most a messzi mély űrt járják az ember számára felfoghatatlan technikájukkal, létezésük titokzatosságával, varázslatával, misztériumával? Most, amikor ember embernek farkasa, és amikor egy új vírus a csecsemőket, a következő generációt teszi ellenséggé. Akik ártatlanok, azokat öli meg (mily gonosz ördögi terv, mily természetellenes). Így a folytonosságot támadja civilizációs és kulturális szinten. Most hol vannak az Alkotók? Szóval téren és időn át miért nem jönnek ide? Miért nem mentik meg a csecsemőket? Csupán egy dolog miatt: mert az emberiségnek nincs rá szüksége. Mert ha lenne, nem a következő generációt áldozná föl. Önmaga talmi hiú ragyogásáért.

Túl könnyű lenne abban hinni, hogy eljönnek és megmentenek minket. Itt vannak, itt élnek köztünk évezredeken át. Még csak az se biztos, hogy rejtve. Az ember számára felfoghatatlan tudásuk misztériumát, mint rendkívüli szellemi erő, rejtve tartják. Úgy vélem, az emberiség éretlen rá. És éretlenségében alkotta meg az ember a Kali Jugát, a sötét kort, a saját maga hipnotikus démonaival, tudatlanságának árnyékharcosaival, és kiszolgáltatottságának pusztító isteneivel. De vajon mi kell az érdemhez? A morálon, a szellemi elhivatottságon és a jó szándékon kívül? Talán az, hogy elfogadjuk, hogy mi mind egy kollektív tudatnak a részei vagyunk, melyben felelősek vagyunk egymásért. Talán ez a pici játszótér, a Föld, még csak porszem sem lehet a világegyetem méreteihez képest: talán az egymás iránti felelősség megtanulásának a parányi játszótere. Lehet, hogy tízezer élet is kevés arra, hogy az ember megtanuljon egy-egy nüansznyi részletet abból, hogy mi a felelősség. De magába rejtheti azt a csodát, és lehetőséget, hogy mivé válhatna ez a világ, ha Teremtők emberbe táplált genetikus kódját tovább tudná adni az önzetlen segítségről, az alkotásról. Ha csupán csak ez az energia, amit az ember a háborúkra fordít anyagilag, erkölcsileg, technikailag...ha jól belegondolunk, talán megértenénk valamit az Alkotók szándékából. Hogy hol is tarthatna ma a világ! Talán érdemes lenne eljátszani a gondolattal. Nem a kőolaj lenne az úr, nem a hazugságok és az önkény irányítaná a világot. Az emberi életet nem a stressz oltaná ki, évszázadokig élnénk egy ma még felfoghatatlan, tömegek számára elképzelhetetlen, de már létező technikával megáldott világban. Persze erre mindenki mondhatja, hogy utópia és nincs realitása. A kétkedőknek csak egy dolgot tudok javasolni: lapozzanak fel egy biológia könyvet – amit mondjuk a nyolcvanas években írtak – és lapozza föl most azt, ahol a kutatási eredmények tartanak! És láthatóvá válik, hogy hol is tart a világ. Mindenféle fantasztikus elvonatkoztatás nélkül. A jövő itt dörömböl az ajtón. Az a jövő, amelyben nincs belső égésű motor. Az a jövő, ahol az ember az elektromágneses hajtóművekkel a csillagok között utazik. Az a jövő, ahol az ember évszázadokig él. Az a jövő, ahol gyerekek nevetnek. Az a jövő, ahol épül a társadalom. De vajon kinek kell ez a jövő? Hisz mintha hipnotikus varázslat telepedne a világra: a legtöbb ember azokat az adatokat cáfolja, és azt a tudást, melyet mindennap olvas, hall, lát a tévében. És mégis ott a fülében a hipnotikus métely, a tagadás csírája, a háborúskodás magva, a pusztítás ereje – pedig csak fel kellene ébredni. Mert az Alkotók már felébredtek.

De az embernek ez miért nem megy...?

...Vajon mi a probléma? Talán az élni akarás, vagy a hit? Az élni akarás még csak-csak elmegy, mint az embert mozgató rugó – hisz törekszünk a szépre, a jóra, és a boldogságra. De úgy látom, a hittel komoly problémák vannak. Az emberek java része kívülről várja a hitének megerősítését. És ezért van az, hogy a társadalomban különféle vallási csoportok megtehetik azt, hogy a társadalmat irányító gazdasági és politikai elveket, törvényeket, melyek – hogy is mondjam – nem absztraktak, hanem egzaktak, mégis vallásuk alapjait képező könyveikből merítik hozzá az ihletet. És...ha akarom, innét értelmezzük a törvényt...és ha akarom...onnét értelmezzük a törvényt – gondolják ők. És ebben a nagy „kívülről várjuk az Istent” hitében, mint megoldáskeresésben sorvadásnak indult maga az ember. Vajon ez a szándék és akarat kell ahhoz, hogy az ember a nagy tudás közelébe kerüljön? Vajon a következő generációkat kell feláldozni? Országokat, népeket kell eltüntetni? És vajon azt kell kiabálni közben, hogy hisszük Istent? De közben szociálisan és emocionálisan analfabétává válik az ember. Akkor jut el a csillagok közé? Ebben csak ott látom a hibát, hogy azok a földönkívüliek, akik ide járnak a földre, azok mind arról beszélnek, hogy nagy a baj, és nagy megpróbáltatás vár az emberiségre. Az, hogy lehet, hogy ők tudják – maga az ember nem – hogy akkor nem minden földönkívüli a jó fiúk csapatában játszik? Vajon lehet, hogy mi akkor egy kozmikus harctér egyik frontvonalában állunk, ahol a jók és a rosszak összecsaptak? Vagy lehet, hogy csak egy idegen faj élőhelyet keres magának és a bolygó klímáját, ökológiáját épp most állítja át? És közben eljátszik az emberiséggel, manipulálva és befolyásolva annak vezetőit? És gondolja, hogy amíg ideér valahonnét a mély űrből a bolygókereső tömeg, addig a földlakók még éppen kiirtják egymást az ajándékba kapott információkkal és vírusokkal. Hisz azok valójában kozmikus hadi fegyverek! És az a maradék pár száz millió, aki túléli, arra az új földlakókra épp szüksége lesz.

A végtelen univerzumban, mely a természet része, kegyetlen törvények irányítják az életet. A tudás, az összetartás rendkívül fontos a túlélés szempontjából. A földön nem ez a jelenkori civilizáció az első és az egyetlen. Előttünk már létezett több nagy civilizáció, azok több alfajjal rendelkeztek. A paleoasztronautika erre több bizonyítékot is talált. De azok hova tűntek? És miért? El lehet hinni, hogy kipusztították magukat, mint mi, ha ezt így folytatjuk tovább? És akkor ezzel le van tudva a dolog? Ennyi? De kik súgtak a fülükbe mételyt? És kik öntöttek a fülükbe ólmot, hogy a halál legyőzte az értelmet? Vagy talán jelen állapotában az ember nem más, mint az előttünk lévő nagy civilizációk leszármazottai, akikért meghatározott időközönként eljönnek a hadurak és elviszik, mint a betakarításra váró energiaforrást? Vagy öntudatra ébredünk és végiggondoljuk, hogy milyen esélyünk van arra, hogy kijutunk a mély űrbe, átlépünk a tér és az idő korlátain, és lehetőséget biztosítunk a saját utódainknak arra, hogy boldogok legyenek? És az ő utódai is, és az azt követők is? Az idők végtelen örökébe. De vajon megértjük-e, hogy miért bukik el újra és újra a teremtés? Vajon megértjük-e, hogy mekkora lehetőség ez? Hinni önmagunk létében és erejében? Hinni abban, hogy nem kívülről kell várni a csodát, hanem nekünk felismerni.