Back to top

A vallás és az alkímia

UFO magazin 2019. szeptember
UFO Magazin
2019. szeptember

Hogy melyik volt előbb, azon sokáig lehetne elmélkedni, de ha az ember természetrajzát vesszük – az ismeretlenhez való vonzódását, a titkok megfejtését –, akkor valószínű, hogy előbb kereste az ember Istent, mintsem megnevezte volna. A név, amihez egy-egy vallás kötődik, az már valójában csak az alkímia egy-egy pillanatának az eredménye. Talán az idő volt az első olyan pillanat (meg a mai alkímiában az utolsó is az lesz), amit az embernek le kell győzni. Az az idő, ami körülöleli, hisz ez valójában minden a múlt.

A csillagok fényétől az emberi gondolkodáson keresztül egy magzat megszületéséig, minden a múltról szól. Minden, amit a jövő érint, az csupán csak egy teória. A teória lényege, hogy az alkimista nem csupán hatalmat akar szerezni, hanem a természet törvényszerűségét akarja megfejteni, érteni, és nem utolsósorban a létezésének minőségét jobbítandó szándékkal azt kiaknázni. Ahogy a Gilgames eposz írja, talán a halál volt az első olyan feladat, ami bármennyire is absztrakt és nehezen értelmezhető, de az alkimistának meg kellett fejteni. De a halhatatlanság elérése, a halál mibenlétének megértése, az nem szól másról valójában, mint a természeti ismeretek szigorú tanulásáról, értelmezéséről. Így valójában eljutunk az első olyan tényhez, ami rendkívül érdekes.

A korai alkimisták valójában rendkívül művelt és nagy tudású emberek voltak. A természetismeretük egyre növekvő spalettáján tudásuk által egy sor misztikus dologra láttak rá, vagy csak misztikusnak tűnő dologra láttak rá. És lehet, hogy valahonnét innen indult a vallás, az istenkép kialakulása, az a fajta folyamat, amely érdekes módon összefonódik a ma ismert nagy világvallásokkal. Furcsa anomáliákat, nehezen értelmezhető folyamatokat talál az ember, ha a mai vallásokat építő, irányító, vagy azokat létrehozó személyek életét tanulmányozzuk. A kora középkorban nagyon sok olyan híres egyházi személy volt, akikről ma nem is gondolnánk, hogy valójában koruk híres alkimistái voltak. Ismerték az alkímia legmélyebb titkait.

A teljesség igénye nélkül csak pár kiemelés mellett talán az egyik legfontosabb személy, aki ismerte a homonkulusz jelentőségét, ismerte a Vörös Oroszlánt, ismerte az aranycsinálás titkát bármilyen fémből, és ismerte a filozófia hármas bölcseletét, amely kinyitja a kaput az ember számára egy magasabb rendű létforma felé. Ezt a személyt az alkímia Albertus Magnus néven jegyezte fel történetének lapjaira. De ugyanennek a személynek van egy másik neve is, Nagy Szent Albert, születési neve Albrecht Bollstädt, született Launingen, 1193 körül Bajorországban. 1280. november 15-én Kölnben hunyt el, a Regensburgi egyházmegye püspöke volt. A papi jelmondata is rendkívül érdekes: „Magnus in magia, major in philosophia, maximus in theologia”. Magyarra fordítva talán annyi; a mágia, a nagyobb filozófia, a legnagyobb a teológia. Ez talán arra utal, hogy Albertus Magnus, mint alkimista, találkozott a homonkulusszal, az emberben rejlő legsötétebb energiával, azzal a lénnyel, melynek asztrális vetülete mindent meg akar tenni, hogy emberré legyen. És valószínű, hogy Albertus Magnus a mágus a természet rendjéből megértett valamit, mely Isten jelenlétére utalt. Egy felsőbb erőére, egy magasabb intellektuséra, és így megértette – mint minden más alkimista előtte és utána –, hogy Isten léte nem egy teória, hanem egy létező állapot, bizonyos értelemben egy létező személy, de a hozzá vezető út elkerülhetetlen a homonkulusz jelenléte nélkül. Az alkimistából csak akkor lesz magiszter, ha a homonkuluszt értelmezni tudja, majd elengedni. Valójában ennek a dolognak az értelmezéséről szól minden vallás.

Albertus Magnus esetén kívül más egyházi személyek is mély és vallásos kapcsolatba kerültek egyházaik legmélyebb teológiai bölcseleteivel. A másik ilyen kiemelkedő személy Aquinoi Szent Tamás, Albertus Magnus kortársa, sőt, Albertus Magnus előadásait rendszeresen hallgatja. Egyik fő teológiai tétele, hogy az ok és az okozat között kell lenni egy végső oknak, amely nem a természet része, hanem annak irányítója. Úgy vélte, ez a végső ok a magasabb rendű tudat, vagy Isten jelenlétének az egyik legfontosabb bizonyítéka. Hittételében, melyet úgy nevezett, hogy „Öt érv Isten létezése mellett”, az ötödik tételben úgy ír Aquinoi Szent Tamás: „tehát van valamiféle intelligens lény, aki minden természeti dolgot célra irányít, és ezt mondjuk Istennek”.

Az alkímia a későbbi korok fejlődésében ugyanígy bővelkedett más egyházi személyek jelenlétével és tudásával, de egy idő után ez a kör túlnőtte saját magát. Rendre születtek meg Európában az alkimista műhelyek, ahol nem csupán az aranycsinálás volt a legfontosabb dolog, hanem sokkal inkább a műveltség, a filozófia, és talán, de nem utolsósorban, a gyógyítás jelenléte is rendkívül számító volt. Nem úgy kell elképzelni ezeket az alkimistákat, mint valami sötét cellában mormoló, sötét kámzsában üldögélő emberek, akik egy imbolygó gyertyafény mellett elmélkednek az anyag legkisebb, de egyben legnagyobb titkairól, a teremtés előtti pillanatról, és a teremtés utáni okságról. Ezek az emberek koruknak híres orvosai és polihisztorai voltak. Segítségükkel dinasztiák és királyságok emelkedtek fel, birodalmak aranykora jött el. Bár azt is meg kell jegyezni, hogy rosszul értelmezett tanácsaik hatására birodalmak tűntek el végleg a történelem olvasztótégelyében. De van itt egy aprócska ellentmondás. Ha az 1100-as évek elejétől az alkímia, mint a tudás és a műveltség egyik alappillére bekerül az egyházba, sőt, meghatározza az egyházi zsinatok jelentőségét, az ördög legyőzésének célkitűzését (a homonkulusszal folytatott vita jelentőségét), felmerül egy aprócska kérdés, és ez a kérdés nem más, mint az egyház által irányított boszorkányüldözés, hisz a boszorkányüldözés égisze alatt, az egyház támogatásával, az uralkodók és társadalmi vezetők egyetértésével százezreket mészároltak le Európa legsötétebb időszakában.

Vajon milyen vak hit, sötét ármányokkal teli ideológia kellett hozzá, hogy az alkímia kezdeti időszakából eljusson odáig egy civilizáció, hogy mondvacsinált indokokkal, koholt vádakkal, erőszakkal, tébolyba sodort emberek fájdalomtól sikongató vallomásaiban a gyerek a szüleit vádolja be boszorkánysággal, vagy éppen bosszú és harag vezérlete által a mágiára kísért a tűzhalál árnyékában az adott főbírót, vagy egyházi személyt vigye magával a máglya halálba. Vajon honnét ered ez a frusztráció? Vajon van-e összefüggés aközött, hogy a boszorkányperek több mint 80%-ában csak nők és fiatal lányok voltak megvádolva, sokszor 10 év alatti gyerekek? Van-e összefüggés, ahogy a korai vallások írtak a nőkről, illetve arról, hogy a nő az az eredendő bűn hordozója? Vajon nincs-e ebben valamiféle ellentmondás, és nem-e valami más bújik meg a tetteket vezérlő gondolatok mögött?

És ez a más ismét egy régi, sőt, nagyon-nagyon régi történet. Lilith története, hisz Lilith volt Ádám első felesége. Lilith volt az, aki megfejtette Isten gondolatát, és nemcsak megfejtette, meg is értette. Az alkímia szerint Lilith volt az, aki eljutott az égi trónig, mert ő rendelkezett azzal a műveltséggel, tudással, természetes és ösztönös logikával, mely elvezette a legmélyebb titkon túlra. Abba az állapotba, amit Aquinoi Szent Tamás írt. Az okon és az okozaton túli állapotba, melyben mindent ugyanaz az erő irányít.

Lehet, hogy a vallásokban negatív képpel feltüntetett női alak, az csak egy frusztráció által jelenik meg, hisz az ember átlagban, amit nem érhet el és nem érthet meg, attól fél. Lilith-re is egy félelmetes és rosszindulatú köntöst húztak. Talán ő volt az első alkimisták egyike, aki túljutott az aranycsináláson, megértette a hármas bölcsességet, és megértette az időt.

Európában az alkimista műhelyek gombamód való szaporodása, és a boszorkányperek két, különválasztható folyamat eredményeképpen jöttek létre, de egyazon célzattal. Az egyház és bizonyos körök, amelyek élvezték királyok és uralkodók támogatását, gyakorlatilag uralták a tudást, mint ismeretet, hisz alapjaiban véve a legtöbb helyen papok tanítottak. A nép természetes beleérző és ráérző képessége, – melyből egyébként a kora kőkortól kezdve az ókor végéig sámánok, táltosok, druidák, mindenféle szent emberek kerültek ki, akik ugyanígy alkimisták voltak – és a tudás, ahogy kettéválik az egyiknek szabad, a másiknak nem elv alapján, az egyiknek hozzáférhető, a másiknak tilthatóvá válik, szép lassan kifejlődtek, azok a dogmatikus filozófiák, hittételek, melyek gyakorlatilag meggátolták, hogy az egyszerű ember műveltség és tudás lehetőségéhez jutva megismerje a világot mozgató okság elvét, vagy megértse Isten lényegét.

Az alkimisták alkonya az 1600-as években jön el, mint minden, ez is egy emberi cselekedet hatására. XIV. Lajos francia király udvarában történik egy eset, Madame De Montespan márkinő történetével zárul az európai alkimisták utolsó nyilvános műhelye. A márkinő rendkívül ragaszkodott XIV. Lajoshoz, hivatalos ágyasa, és kegyencnője volt. A királynak gyereket szült, és mindemellett rendkívül mély kötődést és vonzódást érzett az alkímia minden ága iránt, ugyanúgy, ahogy XIV. Lajos is. De az idő múlásával a király egy sokkal fiatalabb kegyencnőt választott magának, és Montespan márkinő nem bizonyíthatóan, de belekeveredett egy gyilkosságba. A fiatal kegyencnőt – akit a helyére választott a király – megmérgezték. A méregről kiderült – vagy talán csak indoknak volt jó abban az időben –, hogy valamilyen alkimista műhelyben készült. A király egy időre megszakította Montespan márkinővel a kapcsolatot, de rangját és befolyását, valamint vagyonát nem merte korlátozni, sőt, egy idő után Montespan márkinő visszakerült a király kegyeibe. Látszólag az élet ment tovább, kivéve egy aprócska, de lényeges eseményt. 1600-as évek közepétől – először Franciaországban, majd szép lassan egész Európában – hivatalosan bezárták az összes alkimista műhelyt, illetve korlátozták a működésüket. Az 1600-as évek végétől, mint enyhítés, csak egyetemek és egyházak által támogatott különféle intézményekben, az egyház felügyelete mellett működhettek tovább.

Annak a kornak vége lett, amikor bárki a saját elhivatottságából adódóan nekiállhatott megkeresni a Vörös Oroszlánt, de a történelem másként alakult, és valahol az alkímia új utat talált magának, másképp jelent meg. Mint egy elfojtott forrás, ami hirtelen előbuggyan a sziklák résein, egy teljesen új helyen, úgy az 1700-as években megjelenő korai fizikai kutatások voltak az első alkimista laborok, ahol az elektromosság született. (Itt csak érdekességképp, hogy az első ilyen fizikai mágusok, akik az első kék szikrát csalták elő az üvegburából, mint vásári mutatványosok, elektrotechnikusoknak hívták magukat. A nép nagyot ámult, ahogy a statikus töltés hatására testük magához vonzza az eléjük szórt aranylapokat.) A széles nagyközönség számára az átalakult alkímia Európában az 1700-as évek elején kezdődően megjelenő spiritiszta szeánszokon éledt újjá. Itt csupáncsak egy érdekesség Saint Germaine gróf, aki az alkímia magisztere, a Rózsa Keresztesrend megalapítója, aki összekapcsolható az 1789-es párizsi eseményekkel, azok kirobbanásával, előidézésével, majd ennek hatására az Európán végigszáguldó új szellemiség kialakulásában, ami az I. és II. világháborúban teljesedett ki.

Így most már látható, hogy a korai alkimisták, mint Lilith, vagy Gilgames a végső okot keresték, ami túl van az időn. Aztán később az alkímia beférkőzött – talán a halhatatlanság vágyán keresztül, vagy talán az arany csillogásán keresztül, vagy a tömegeket irányító pszichés hatalom talmi mosolyában – királyok és uralkodók irányító gondolatai közé, és a korai alkímiából megszületett valami furcsa, félelmetes, frusztrációkkal teli szorongás. Talán, valahol az évszázadok alatt a homonkulusz győzött és átvette a hatalmat. Ennek valójában szemmel látható bizonyítéka nincs, csak egy pici, és ez a beletörődés. Mert, ha beletörődés van, akkor az létrehoz egy paradoxont. Amit az ember természetesnek gondol, az valójában természetellenes és, amitől irtózva menekül, mert természetellenesnek gondolja – mint például a szellem szabadságát –, az valójában természetes, azt kellene követni. Vagy másképp leírva, a nagy a kicsire támaszkodik, a kicsi a leggyengébből merít erőt, mint ahogy Gilgames megtalálta Enkidut, vagy Lilith, aki leült az égi trón elé.

Czanik Csaba Árpád