Back to top

Algoritmus, amely belépő a metaverzum táncrendjébe

UFO Magazin 2018. november
UFO Magazin
2018. november

A természetben minden egy adott mechanizmusra épül rá. Természetesen a mechanizmus egy előző mechanizmus oksági eredményeképpen jön létre. Tehát minden valaminek a következménye. Ezeknek a következményeknek a kialakulásában mindig rendkívül fontos szerepet játszik a metabolizáció, replikáció, evolúció. Ezeknek a folyamatoknak az összessége nevezhető algoritmusnak. Annak az algoritmusnak, amely az egész világegyetemet mozgásban tartja. Az élet nem korlátozódik szigorúan egy-egy bolygóra, hanem sokkal inkább események sorozatára. Az eseményeket természetesen algoritmusok szabályozzák. Az algoritmusok feltételei ahol megteremtődnek, ott elindul valamilyen életforma, amely lehet biokémiai alapú, de lehet bármilyen más alapú, akár metafizikai alapú is, mivel az ember ma még az életet egy nagyon szűk spektrumban tudja elképzelni, mivel szűk látókörű szemüvegén keresztül csak az emberi élőhelyhez kötött biokémiai folyamatokat látja. De logikus, hogy az élet máshol másmilyen formában, más oksági elv alapján jött létre, de magát az életet vezérlő algoritmus az mindenhol ugyanannak a parancssornak engedelmeskedik.

A parancssor lényege vallásos értelemben lehet az, hogy Istent keresni kell. De valójában Istent nem lehet megtalálni, mert az algoritmus tiltja, mivel Isten fogságba esett az ember által elképzelt – és nem megtapasztalt – világban. Az elképzelés hatására az ember a rabul ejtett Istennel azt csinál, amit akar. Úgy értelmezi, ahogy épp pusztító ideológiájának kedvez. De Isten ettől nem haldoklik, csak eltávolodott az embertől. Illetve egész pontosan még csak el sem távolodott, hanem láthatatlanná vált. Felelősség nélküliség, kötődés nélküliség és feltétel nélküliség jellemzi ezt az állapotot, amely bármikor, bármelyik pillanatban az ember számára bárhogy értelmezhető csupáncsak azért, hogy Istent rabul tudja tartani. De Isten ravasz, elviseli, hogy az ember rabul ejtette. Elviseli azt is, hogy az ember kihasználja és felhasználja pusztító vágyai ideológiájának megélésre. De Istenre, mint a legfőbb abszolútumra jellemző egy aprócska tűhegynyi folyamat, hogy ugyan bár vannak pillanatok, amikor haragvó, de ez hamar elmúlik, és előjön ez az aprócska dolog, amit úgy hívnak: türelem. És itt kezdődik az algoritmus.

Ha a természettel szoros összefüggésben keressük az algoritmusok értelmét az emberi viselkedésben, akkor a metabolizáció, replikáció, evolúció értelmében kettő darab algoritmust lehet elkülöníteni egymástól. Egy természeteset, amely megegyezik a világegyetem legmélyebb és legősibb parancsaival. Ez a jelenleg ismert négy alaperő összessége. Az erős kölcsönhatás, a gyenge kölcsönhatás, a gravitáció, és az elektromágneses erő összessége. Persze természetesen ennél sokkal több alaperő létezik a világegyetemben, de jelenleg – abból a pozícióból nézve, ahol az ember látja a csillagokat a cukrászda kirakatából, amikor a téli estén a pára ráfagy az üvegre és a kisgyermek elábrándozik a szinte elérhetetlen édességek halmazán – csak ez látható. Ez a természetes. De a kisgyermek, ahogy ott áll az ablaknál és vágyakozik, és vágyának eredményeképpen elönti a „mindenképpen meg akarom szerezni” érzés, azaz a vágy-akarat-birtoklás egyesülése, és úgy gondolja, hogy egy darab kő hozzá tudja segíteni az üvegfalon túli csoda eléréséhez, nos, az már nem a természetes algoritmus. És azt úgy lehetne nevezni, hogy nem természetes, nem folytonos algoritmus. Ez egy időszakos hullám, amelynek legfőbb feladata nem a tudás elérése, hanem a vágy beteljesítése. Innét nézve a metabolizáció, replikáció, evolúció egy nagy, univerzumokat átszövő táncparkett. Sőt, ha még mélyebben nézzük meg, akkor először a felszínen az volt, hogy az ember él egy mikrokozmoszban, a szűk környezetében ott, ahol a gondolatait manifesztálja. Talán, mint a kisfiú a kirakat előtt. Aztán élünk egy nagyobb makrouniverzumban, amelyben benne van Földünk, a Naprendszer, a szemmel belátható csillagok, amelyek a múltat szimbolizálják (mert a múlt megértése rendkívül fontos). Aztán utána léptünk egy multiverzumba, ahol idők végtelen hosszú párhuzamos síkjai egymást alkotva végtelen kirakatüveget hoztak létre, végtelen számú tortával és végtelen számú kisgyermekkel, aki az utcai kandeláber sárga pislákoló fényénél, arcát az átlátszónak tűnő üvegre téve vágyakozva éli meg újra meg újra a csodát. Aztán itt egy pillanatra meg kell állni, és észrevenni, hogy a mikro- és makrouniverzumot, az időt és a teret, amit szemmel belátunk, az elképzelt, végtelen kiterjedésű multiverzumokat magába foglalja egyetlen egy tűhegynyi méretű, tér és idő nélküli metaverzum.

Kezdjük a legelején. Mit is jelent az a szó, hogy metaverzum? Először volt az a szó, hogy univerzum. Egyetemest jelent, de valójában belátható távolságot – amit akár műszereinkkel fel tudunk mérni, akár vizuálisan – de mindig a múltat szimbolizálja, a már megtörténtet. A multiverzum az az állapot, ahol az jövő idő lehetséges síkjai valósulnak, vagy valósulhatnak meg. Ezek mind – még ha a multiverzum teoretikus is – fizikai jellemzőkkel bírnak, elsősorban az idővel és annak változataival. De az időn túl létezik egy másik fizikai világ, aminek a határait épp most feszegeti a tudomány. És ez a tudomány most kezdi utolérni, vagy kiteljesíteni azokat a folyamatokat, egyetemes algoritmusokat, amelyeknek már metafizikai jellemzői vannak, azaz túl van a H-bozonon, a Z- és V-bozonon, túl van a kvarkokon, és túl van minden máson, amit ma az ember a kvantummechanikával feszeget. Így a metaverzum egy állandóan jelen lévő algoritmus, amely szabályozza az univerzumot, a multiverzumot, a mikro- és makroverzumokat, a természetes és a nem természetes algoritmusokat. Ha mindenre hatással van, vajon honnét jön ez az erő, információ? Honnét származik az a perdület, az a parancssor, amikor a neutrínó a Higgs-térből információt közöl az elektronburok felé és az elektronburok jellemzői ez által módosulhatnak?

Innét nézve a világ – akár materiális, akár spirituális értelemben nézzük – nem áll másból, mint számok halmazából. Számok, melyek hullámokat takarnak. De ezek a hullámok, mint a neutrínók vagy a fotonok, tömeggel is rendelkeznek, és azt a felületet, aminek nekicsapódnak – mint a Higgs-térből kikerülő információ az elektronburoknál – azt módosítják. Egy foton a Napból 8 perc alatt ér a Földre, de közben százezer évig bolyong a Napban, hogy megtalálja a kiutat. A kijutás egy matematikai jellemző, egy esemény.

Végtelen számú foton megy el az ember mellett egy adott pillanatban, és egyiknek sincs mondanivalója, információtartalma az egyénnek, csak a következő pillanatban egynek. Az az egy nekiütközik, és az egyénben felszabadul egy adott információ, mint egy apró, pici megvilágosodás. Itt csupáncsak érdekességképpen jegyzem meg, hogy bizonyos napkitörések, napviharok – amikor nagyobb tömegben éri el a fotonáramlás a Földet – mindig hatást gyakorolnak az emberi civilizációra vagy pozitív vagy negatív értelemben, de a hatás mérhető. De a világegyetemben más csillagok is hasonló fúzión mennek keresztül, mint a mi Napunk. Máshol is hasonló fotonáramlások vannak. Így tehát látható, hogy információ nemcsak a Napból jön, hanem a tér minden irányából. Ezek az információk természetes algoritmusokként hatnak az emberre, melyek ugyan még megfejtésre várnak egy új metabolizáció, új replikáció, új evolúció értelmében. De más csillagok is üzennek, és ezeknek az üzeneteknek a megfejtése mindig ugyanabba az irányba viszi a természetes algoritmust.

A fejlődés egyik legfőbb parancssora: nem megélni kell a mai napot, hanem élni benne. Az algoritmusok értelmében a nem természetes algoritmusok akkor jönnek létre, amikor valaki nem a tudását akarja gyarapítani, hanem a dacát és a vágyát akarja megélni. A társadalmi rendek tagozódása is így jön létre. Amikor egy társadalmi rend nem természetes állapotot vesz fel, akkor hiányok jelentkeznek. Minél jobban elrejtjük a hiányokat a metabolizációban, annál gyengébb a replikáció, annál kisebb az esély az evolúcióra. Ha egy társadalmi tagozódás nem hoz létre hiányt, akkor viszont csak egyensúlyt hozhat létre, azaz Isten felszabadítását. Azt az állapotot, amelyben a tudás dominál.

A tudáshoz vezető út alappillére a világegyetemet mozgató, jelenleg ismert négy alaperő. Ennek az egyensúlynak a lényege a folyamatos fejlődés, amelyben nem a megélés számít, hanem az élet maga. Ez a ritmus egy folytonosan megújuló keringő. Körkörös mozdulatok ismétlődése egyre szélesebb és egyre nyitottabb pályán. Csak úgy érdekességképpen, hogy ebben a ritmusban – a keringőben – csak nullától kilencig léteznek a számok. De itt a számoknak furcsa jelentősége van. A számok az evolúcióban bekövetkezett eseményekre utalnak, és ezek végtelen számú kapcsolódására. Innét nézve látható, hogy mindig mindenhol hullámok és a hullámok beágyazódása követi egymást, azaz a számok ritmusa nullától kilencig. Ez a matematikai rendszer az alap algoritmus egyik furcsa pillére.

A matematikai algoritmusok jelenléte a világegyetemben túlmutat azon a pilléren, hogy csak számok halmazáról lenne szó. Valójában a sumeroktól induló alkímia ennek a törvényszerűségnek a jelenlétét mutatta meg azoknak a titkokat értő alkimistáknak, akik valójában felfedték az anyag talán legmélyebb titkait. Nem csupán az aranycsinálásról szól az alkímia vagy a számok jelentősége, de egy dolgot el kell fogadni, az arany jelenléte az anyagi univerzumban, a multiverzumban, és a mindent átölelő metaverzumban megkerülhetetlen. Erősen úgy néz ki, hogy az aranynak – mint elemnek – és a vele együtt duális párban lévő ólomnak az algoritmus tanulmányozásában vagy az alkímia mélyebb megfejtésében – ami ugyanúgy az algoritmus része – nem csupán elengedhetetlen szerepe van, de jelentősége is megkerülhetetlen. Az alkimista, amíg ezt nem tudja magában helyretenni – bármennyire is fájó – nem tekinthető alkimistának, és nem tekinthető annak sem, aki ismeri az algoritmust. Csak úgy érdekességképpen, hogy az arany és az ólom atomjait alkotó részecskék azonos bölcsőből származnak. A besűrűsödött, haldokló csillagok mélyén, ahol a csillag az utolsó nagy robbanásra vár és gamma kitörésben szétszórja mindent elsöprő fényében egy új világ alapjait, majd a benne megszilárdult anyag elképzelhetetlen nagy tömegének nyomása alatt gyémánttá sűrűsödve rója új, s átalakult életének újabb végtelen szakaszát.

Arany, ólom, gyémánt az algoritmus különféle fázisai. Ebben a fázisban az emberi lét, az anyag és az öntudat határa hasonló fúzión megy át, mint az az ember, aki az alkímiával szembekerülve meg akarja fejteni a világ nagy titkait és rájön, hogy a transzformáció és a transzmutáció, a homonkuluszon túli világ – amely egyben a homonkulusz megértésére épül – rendkívül nagy távlatokat rejt magában a térről és az időről, de ebben az algoritmusban már nem a szokásos spirituális vagy egyéb new age gondolkodásban megfelelő tételek az iránymutatók – sőt, ezek a tételek, vagy ezek a nézetek az alkímiában kifejezetten tévutak, a szép és a jó idealizált állapota kifejezetten járhatatlan ösvényeket hoz létre. Az alkímia – az algoritmusokon keresztül látható – szigorúan racionális, a misztikát félretevő tudományok szabályaira épül, és ezek a szabályok a távoli korok megfejtésére várnak.

Az alkímia valódi arca az inkább megjelenik az egyén genetikai térképében, az élethez fűződő viszonyában, a lelkiségében ott, ahol szigorúan az együttérzés, a megbocsátás, az empátia, és a tolerancia lakik. Valahol ott kezdődik az igazi algoritmus, amely elvezeti az embert abba a világba, ami túlmutat a vágyak és az ösztönök silány és minőség nélküli elképzelésén. Alapértelemben az algoritmust akkor tudja az ember értelmezni, ha saját cselekedeteit lefordítja egy matematikai nyelvre. A nyelvnek két alappillére a természetes és a nem természetes algoritmus lesz. Ebben a folyamatban – a természetes és a nem természetes kapcsolatában – elemzi saját maga viszonyát a külső és a belső világhoz, a mikro- és a makrouniverzumhoz, a gondolatai által létrehozott metaverzumhoz. Ha nem talál benne empátiát, ha nem talál benne toleranciát, elfogadást, és megértést, akkor az azt jelenti, hogy a szelleme mélyén izzó alkimista kohó az valójában kialudt, mivel a tiszta tüzet az együttérzés és a tolerancia ereje működteti. Az a fajta tudati tűz, amely a szó nemcsak spirituális értelmében, hanem kvantumfizikai értelmében is azt jelenti, hogy az elme kész van arra, hogy bármikor bármi megtörténhet, és így az ember maga a ki nem számítható események sodrába kerül be. De, ha saját életét bele tudja helyezni a szenvedők és kiszolgáltatottak mosolyába, akkor rájön, hogy semmi nem véletlenül történik, hanem csak azért nem láthatók előre az események, mert az egyén frusztrációja – mint az ólom – elzár bizonyos sugárzásokat, és ebben a frusztrált világban el tudja rejteni zaklatott lelkének silány, fény nélküli hamvait.

De az algoritmus az mindig jelen van, és mindig segít. A legnehezebb pillanatban is meg tudja mutatni, hogy valójában az út merre folytatódik tovább, az eszmélésnek mi a következő fázisa, és ez a problémák feloldása, a problémák kezelése. A frusztráció feszültséget, negatív erőket tud létrehozni. Ha az egyén szemtől-szembe szembefordul a problémával, és őszintén tud empatikus és toleráns lenni a problémával, és őszintén a szemébe tud nézni, akkor ismét el tud indulni az alkimista kohó tüze, ahogy oldódik a frusztráció és helyreáll az egyensúly.

Önmagában nézve az algoritmus olyan, mint az áramkörök halmaza. Elsődleges kijelölésű kapcsoló és másodlagos, azaz primer körök és szekunder körök egymásra épülő halmaza. Az algoritmus, ahol megtalálja az alkimista tüzét, a számok egyensúlyát, ott kapcsolat jön létre, azaz az elsődleges tekercs működik. Ha a kapcsolat valamiért kimarad és egy vélt illúzió jön létre arról, hogy mindenki jó ember és mindenki bölcs, de mivel nem az elsődleges kör kapcsolt be, hanem a másodlagos, ezért mindig megmarad az algoritmusban a hiba lehetősége, amely valójában része az egésznek. Nem elkülöníthető és nem is úgy tekinthető, hogy a hiba az tévedés. Nem az. A hiba lehetősége az maga az algoritmus. De, mivel szekunder körben vagyunk bent a hiba vélt valóságot hoz létre. Ebben a vélt valóságban elhiheti mindenki, amit épp akar arról, hogy ő mennyire jó ember, de mivel a tudása nem gyarapodik, ezért ismétlődő körök jönnek létre. Újra és újra, újra és újra ugyanaz a probléma kerül elő. Így jelzi a hiba létét az algoritmus, így mutatja a kapcsolódás hiányát, azaz azt a részt, ahol kialszik a valódi tűz, megszűnik a valódi munka, és létrejön az illúzió ami, miután beágyazódik az elmébe, az elme számára valósággá válik, és így látható, hogy a tévedés maga is az algoritmus része. Az elsődleges kör az ilyen esetekben félreáll, vár, várja azt a pillanatot, amikor egy-egy adott konfliktus valódi megértésre talál, valódi szembesülésre, és az elmében valóban megtörténik az eszmélés, amely működő tudást eredményez.

Ebben a világban, amiben élünk – ha az alkimista kohóján keresztül közelítjük meg és értelmezzük az algoritmusokat – egy nagyon aprócska de rendkívül erős felfedezést lehet tenni, ami csak a beavatottak számára látható valóság. Ez a felfedezés csupáncsak arról szól, hogy a világ maga, az univerzum tényleges kiterjedésétől a multiverzumok végtelen hosszú során át egészen a fűben sétáló kisgyermekig mind-mind az algoritmus részei. Vetületei egy sokkal nagyobb és sokkal szélesebb kiterjedésű algoritmusnak, a metaverzumnak, amelynek végtelen arca van de egyetlen egy teste. Végtelen megnyilvánulási formája van de egyetlen egy pillanatban sűrűsödik minden ereje. És ez a végtelen valami, amely minden pillanatban újra szüli saját magát, és amelyben hullámok hosszú sorából anyagok születnek, majd anyagokból újra hullámok lesznek, ez a valódi, egy és oszthatatlan metaverzum.