Back to top

Az alkímia kezdete

UFO Magazin 2018. július
UFO Magazin
2018. július

Bármely ember a ma élő közel 8 milliárdból valójában azt tartja élete legfontosabb célkitűzésének, hogy elérjen egy élhető állapotot, amelyben a tudás és a tudáshoz vezető út kibontakozása egyaránt biztosított, melyben az oktatás számára az adott korban elérhető legmagasabb fokú biztonságot tudja nyújtani. Az oktatás hozzájárul az adott kor tudásában ahhoz, hogy a tudni vágyó, hogy tudásszomját ki tudja elégíteni, bármely tudáshoz hozzáférhet. De mit nevezünk tudásnak? Mit nevezünk egészségnek? Mitől van az, hogy ez az ember számára két legfontosabb tényező a létbiztonságot egyensúlyba tudja tartani? Az energia jelenléte. Azé az energiáé, amely egyrészben működteti testünk biológiai mechanizmusait, de talán legfontosabb sorban az, amikor az energia metafizikai úton nyilvánul meg és segít kivédeni testünk biokémiai és biofizikai megrekedéseit. De honnét jön ez az energia?

Ha nem mitikusan nézzük, és félretesszük a varázslatot, (ami ugyebár nem létezik, mivel ha a természetet ismerjük, akkor a varázslat okafogyottá válik) a körülöttünk lévő világot a Nap éltető sugarai hozzák lendületbe és a bennük rejlő információ által egyre nagyobb gyorsulásra – ami egyenlő a szétáradással – ösztönzi. Így jön létre a fizikai és a metafizikai világban a metabolizáció – nagyon sarkosan és nagyon nagy vonalakban információt szállító elektromos ingerület áramlása, a replikáció – amely egy adott folyamat folyamatos ismétlődését jelenti. Majd ezt követi az evolúció, amiről úgy gondolom mindenki tudja, hogy fejlődést jelent, amely mindig kész egy-egy új fizikai és metafizikai feladat átélésre. De mi szabályozza ezt az egészet?

Még mindig a Napnál vagyunk. A Nap felszínétől a Nap magja felé befelé 620 ezer kilométernyi távolságra létezik egy durván 160 ezer kilométer átmérőjű fúziós reaktor. A hidrogén és hélium kapcsolata működteti. Ebben a kozmikus reaktorban megszületnek a fotonok. Közel 100 ezer évig bolyonganak, míg a reaktorból kiszabadulva elérik a Nap felszínét és megindulnak a napszél szárnyán egy-egy protuberancia kitöréssel a végtelen Univerzum felé a tér minden irányába. Ezek közül jó pár 8 perc 20 másodperc alatt eléri a Földet. Ez a foton, amiről nem lehet egészen pontosan, egyértelműen kijelenteni, hogy anyag vagy hullám, hisz mind a kettő tulajdonságával rendelkezik. Van tömege, de hullámszerű, mint a fény.

Valamikor évmilliárdokkal ezelőtt az első foton elérte a meleg vizű Ősóceánban, a vízfelszín alatt létrejött alga és moszatféléket. Ezek a növények még nem voltak kifejezetten zöldek. De, amikor találkoztak a fotonnal a foton hozzáért ennek a furcsa növénynek a leveléhez. Kezet fogott a levélben lévő klorofillal, és elindult valami rendkívüli, valami csodaszerű, valami, ami az életet ösztönzi; a fotoszintézis. A klorofillban elindult az élet és ezzel megváltozott a korai Föld történelme. A fotonok hatására az élet kijött az Ősóceánból, majd a metabolizáció, a replikáció és az evolúció értelmében a korai algafélék, moszatok és egyéb furcsa, tengeri élőlények elkezdték megváltoztatni a Föld felszínét.

Emberi idővel nézve ez egy rendkívül hosszú folyamat volt. Ha a Föld történelmét nézzük, és a Föld idejét a Világegyetem órájához viszonyítjuk, akkor a metabolizáció, replikáció, evolúció folyamata egy rendkívül heves robbanásba ment át. Nemcsak a növényvilágban, hogy megjelentek a harasztok, nyitvatermők, zárvatermők, fenyőfélék, és a többi, hanem az evolúciónak köszönhetően kialakultak olyan növényi és állati létformák, amelyekről elsőre nagyon nehéz eldönteni, hogy növény vagy valamilyen más puhatestű élőlény. Ahogy ezek a lények elhagyták a vizet, és megindult a szárazföld meghódítása, egyre több és több új életforma született, vagy éppen tűnt el, mivel az evolúcióban a környezeti hatásoknak nem tudott ellenállni.

De a fotonok csak jöttek, évmilliók mentek, mígnem valahol megjelentek ez első kétéltűek. Majd egy mágneses viharban, vagy egy aszteroida becsapódás után, egy részük a környezet és a klímaváltozás hatására kihalt. Akik részévé váltak a metabolizáció, replikáció, evolúció folyamatának, azok újabb évmilliók múlva, mint különféle hüllők, egy evolúciós ugrásképpen ismét benépesítették a Földet. A szauruszok uralma több 100 millió évig tartott. Az ő idejükben a Föld meleg, buja, óriási erdőkkel teli hely volt. Méreteit is ezért tudták elérni a feltárt csontokból összerakható óriási formák. De az ő idejük is lejárt.

Egy újabb óriási protuberancia kitörés a Napban, egy újabb elektromágneses vihar, talán egy újabb tűzgolyó, ami valahol a Yucatánnál csapódott a Földbe – de ez mind csak teória, mert a krokodil az itt maradt, a teknőcfélék itt maradtak, itt maradtak a kígyók, itt maradt a cápa is. De, ami a lényeges szempont, ha a tűzvihar körberohant a Földön, és eltüntette a brachiosaurust, és a világot 1000 évig tartó nukleáris tél borította, mi történt a korai emlősökkel, félmajmokkal, makikkal, és azzal a lénnyel, amelyből később kifejlődött a főemlősök rendje? Vajon ez a fajta kozmikus beavatkozás szelektív volt? Döntött, hogy mi mehet és mi maradhat, vagy egy nagyobb evolúciónak volt a része? (Az emberi agyban is vannak olyan területek, amelyek visszavezethetőek az evolúcióban a hüllők állapotára.)

De az élet ment tovább. A főemlősökből kifejlődtek a homonidafélék, és megkezdődött az emberré válás rendkívül hosszú és viszontagságokkal teli vándorútja.

Talán a tűz feltalálása volt az a pillanat, amikor az első lény odamerészkedett a zsarátnok mellé és érezte, hogy létezése biztonságban van, és ezért a biztonságért bármit képes megtenni. Ha kell akár pusztítani is képes érte. Ha kell, eltitkolja. És ebben a pillanatban született meg az érzés, hogy a létbiztonság az manipulálható. És ez az érzés a hosszú év százezredek alatt az emberbe genetikailag beivódott paranccsá vált, és kifejlődött belőle az ember legnagyobb titka; eljutni oda, ahonnét a tűz jött. Túl a Napon, túl a csillagokon, túl a látható világon, mert ott nincs titok, nincs bizonytalanság, nincs halál, éhínség, fájdalom, csak pusztán a létezés, melynek állandó és folyamatos fenntartója a tudás.

Az idő múlásával a titkok őrzőinél a metafizikai és a fizikai világ határa elmosódott. Eleinte csak érezték, hogy a fizikai világot működtető szikra, aprócska fénypont, az nem elpusztítható, örök. Sőt, bizonyos értelemben idősebb, mint a körülöttük lévő Világegyetem. Az idők múlásával kultúrák jöttek és mentek, emberi civilizációk jöttek és elmúltak, csak a tudás maradt meg mélyen, genetikailag beivódva, minden egyes lényben.

Valamikor 7000 évvel ezelőtt megalapítják az első birodalmat – amely már a mai ember számára is társadalomnak mondható, civilizációnak mondható, és kultúrának nevezhető, a Tigris és az Eufrátesz partján – és ez volt a korai Sumer Birodalom. A sumer mitológiában az emberek úgy gondolták, hogy a világot különféle istenek irányítják, akiknek valami köze van a fényhez, de ezen kívül kaptak segítséget – az agyagtáblák leírása szerint – egy úgynevezett Annunaki néptől. Ezek a lények a csillagok közül jöttek, és a sumer civilizáció kiépítésében jelentős segítséget nyújtottak. A korai sumer királyok ezek alapján az elvek és tudás alapján – melyek a csillagok közül származtak egy részben – építették fel az első nagy civilizációt.

Az első sumer királyoknak az uralkodási ideje meglepő, ugyanis az első 8 király, az ékírásos táblák adatai szerint, hozzávetőlegesen 241.200 évig uralkodott. Aztán jön egy törés, és a törés után jövő királydinasztiákban már csak 600 és 1500 év között uralkodik egy-egy király, de ezek is elképesztő számok. És innét indul a mai alkímia.

Ezek a sumer királyok a végtelen hosszú uralkodásukkal kialakítottak egy olyan filozófiai és vallási rendet, amely az életet, a halált, az elmúlás fogalmát egy teljesen más pozícióba helyezte. Birodalmuknak nem az volt a legfőbb célkitűzése, hogy kenyeret és cirkuszt adjanak a népnek, hanem tudást, hogy minden emberben felébresszék „ilu”-t, azaz azt az isteni eredetű képességet, amelynek segítségével megértik, hogy nem a varázslat számít, hanem a világ titkait kell csupán megfejteni. Az valószínűleg nem véletlen, hogy a sumer „ilu” szóból kiolvasható az a szellemi játék, amit a mai kor embere az ismeretlenre, vagy a misztikusra mond: és ez az illúzió. Talán a sumerok ezzel a szellemi erővel a valóság vagy a vélt valóság közti határvonalat akarták megérteni, de lehet, hogy egy sokkal mélyebb dologra utal. Arra, hogy az emberi gondolat, az illúzió, mint szellemi erő, az anyagilag manifesztálható.

Az „ilu” továbbfejlődéseként jelenik meg a görög civilizáció idején a görög „eudaimon” szó, aminek jelentése az emberben a jót, a jószerencsét, vagy a szerencsét meglátó képességre mutat. Az „ilu” szó a sumer nyelvben hímnemű. Olyan, mintha a gondolkodó adna hozzá valamit a körülötte lévő végtelen tér állapotához. A végtelen tér állapotában az „ilu” szó párja „istaru”, ami istennőt jelent, azaz az egyik gondolatnak egy másik gondolatba be kell ágyazódnia. Az illúzióba, hogy szerencséje legyen, ami a tudásba elvezeti, és akkor megtalálja a „daimon”-ját, vagy létrehozza, amely bizonyos értelemben az ember magasabb rendű énje is lehet, amely elrugaszkodott már az anyagi világtól és a Világegyetemmel azonosuló fotonná válik, azaz, mint amikor a foton találkozott a klorofillal és létrehozta az életet. Itt épp fordítva, a gondolkodó vagy tanuló gondolati ereje létrehoz egy energiát, ami találkozik az idővel és megalkotja benne a gyorsulást, amely az eszmélő számára megállítja az időt. Nyugvópontot és békét hoz létre, szétáradást, azaz a szerencsét.

De vajon mitől van a szerencsétlenség? A düh és a harag vetületéből. Hisz minden egóval küzdő ember szentül meg van győződve egy alapigazságról: hogy neki mindig mindenben igaza van. Hisz, ha nem lenne igaza, akkor nem lenne egója sem, akkor csak eszmélne. És eszmélésben felismerné a feléje áradó fotonokat, melyek csak segítik őt, hogy emelkedni tudjon. Az egóban lévő embernek van egy aprócska sajátossága, hogy bármiről tud véleményt alkotni úgy, hogy vagy csak hallomásból ismeri a dolgok eredetét, vagy csak saját ideológiájából. Ezek azok a fékek, amelyek megállítják a tanulást, a tudást, az eszmélést.

A sumerok az eszmélés felismerésére megalkották a maguk különös misztériumvilágát, amely összeköti az életet a halállal, a halál utálni állapottal, valamiféle misztikus újjászületéssel. És minden tanul erről szól. Ha megnézzük a Gilgames eposzt, amely talán, vagy talán nélkül, a ma létező legrégebbi alkimista szabálykönyv. A történetben – nagy vonalakban – Gilgames – aki egy király, egy nagy tudású ember, már-már isteni hatalommal bíró uralkodó – hírét veszi, hogy vagyonát, embereit, emberei állatait rettegésben tartja egy nagy erejű ember, Enkidu. Gilgames elmegy Enkiduhoz, megküzdenek, majd kifulladnak, és rájönnek, hogy ellenség helyett akár barátok is lehetnének. Így helyreáll a béke és az egyensúly. Gilgames és Enkidu viszonya túlmutat az emberi barátság fogalmán, igazából kiegészítik egymást. Enkidu halála után Gilgames eldönti, hogy megkeresi újra barátját. Legyőzi a halált és megtalálja az örök életet, a halhatatlanságot. Hosszú vándorútjában elér egy pontig, amikor elárulnak neki egy formulát a Titkok Őrzői, hogy mit kell tenni. El kell mennie a sós vízbe, a sós vízben meg kell találnia egy édesvizű tavat, ott le kell merülnie a víz alá, és egy adott növényt meg kell találnia.

Természetesen ezek analógiák a Gilgames eposzban. Ezek az analógiák az alkímia legfontosabb szabályait írják le. A metabolizációt, a replikációt, és az evolúciót. A növény, mely kiváltja az illúzió hatalmát, amely megmutatja neki a világ igazi arcát. Azt az információt, amelynek van anyagi vonzata is és egyben hullámkiterjedése is. Azt a fotonikus átlényegülést, mely túlmutat a fizikai világon, és felszabadítja azt a szellemi erőt, amely megmutatja Gilgamesnek, hogy e mellett a világ mellett létezik egy másik világ is, és talán ott van Enkidu.

A sumer kultúrkör mitológiája, vallása, minden a szellemi gyarapodásról szól. Ezeket a korai városokat, amelyeket a sumerok építettek, ez tette naggyá. Sok tekintetben a mai világ ennek a kultúrkörnek az örököse. A halhatatlanság keresői valójában Gilgames nyomdokaiban járnak. De vajon hányan értik meg a természet alapvető törvényét; a metabolizációt, replikációt, evolúciót? Hisz fejlődnünk kell. A fejlődés magával hozza nem csupáncsak a technikai fejlődést – hisz az valójában tudatunk kiterjesztésének a lehetőséget – hanem az egyedszám növekedést is magában rejti. Ennek eredményeképpen egyre többen leszünk. Ennek megvan a maga varázsa. Ha egyre többen vagyunk egyre színesebb a világ, egyre több minden kerül felszínre.

Ha elvetjük azokat az emberi háborúkat, amelyek a területszerzésről szóltak – mint egyfajta anyagi világ kiterjesztését az egó megnyilvánulását –, akkor látható, hogy az ember fejlődésében az egyedszám növekedése a fejlődés elengedhetetlen része. Ha lekorlátozzuk az egyedszámot – akár háborúkkal vagy bármilyen más manipulatív eszközökkel – az természetellenes, és előbb-utóbb megbosszulja önmagát, így a fejlődés megreked.

Ha azt veszem alapul, hogy a földön élő élőlények összességének csak 0,01%-át teszi ki az emberi egyedszám, és ez a 0,01%-nyi élő organizmus a Földön élő élőlények összességének közel 80%-át veszélyezteti vagy épp pusztítja el, akkor látható hosszú távon, hogy a ma működő alkímia, mint tudomány, az nem illik bele a természet rendjébe, mint metabolizáció, replikáció, evolúció, mivel láthatóan a mai kor embere az alkímiát és annak titkait – azaz a természet titkait – kiváltságként kezeli.

Így történt a Sumer Birodalom bukása is. A sumer kultúrkörben megjelenő, északi irányból betörő nomád törzsek, akik átvették a sumer vallás és mitológia szinte minden elemét, majd ezeket saját képükre formálva és a tudást sajátjukként továbbadva megdöntötték a Sumer Birodalmat.

Vajon az evolúció értelmében azoknak a fotonikus információknak ez volt a célja, hogy egy nagy kultúra megszülessen majd eltűnjön az időben? Vagy elképzelhető, hogy már a sumer papok is látták előre, hogy a világ átalakulóban van, és mindaz az információ, ami számukra nyilvánvaló volt – még ha misztikus is volt, de magától értetődő – és titkaikat elrejtve nem az utókorra hagyták-e örökül, mint egyfajta genetikai emlékezet, melyben talán csak az az egyén tud kiválasztódni, aki megérti az alkímia egyik legmélyebb alaptörvényét a humanizmust, és a lojalitást? Mert minden más tévút.

A tudást valóban tovább kell adni, de csak azok számára, akik kiállják a próbát. A próba csak első pillanatra tűnik misztikusnak, hisz bármilyen szinten nézzük a próbát – a kezdetektől a legfelsőbb szintekig – a próba soha nem áll másból és nem is szól másról, csak metabolizációról, replikációról, evolúcióról. Mert, ha bármelyik megszakad, akkor a próba megreked, és a tanuló szétáradása a tudásban a tükörterem egy folyosóján félelemtől reszketve, saját maga által létrehozott, átjárhatatlan, határai érzékelhetetlenek, saját maga indulatai és egója által létrehozott tükörteremben csendben kuporgó magánnyá válik, melyben nem látható az alagút végén a fény. De természetesen az alagút is analógia, éppúgy mint a tükörterem.