Back to top

Az elmén túl

UFO Magazin
2017. január

A Magyar Tudományos Akadémia (http://mno.hu/orvostudomany/agyunk-illuziok-kozul-valogat-1368056) nemrégiben közölt egy nagyon érdekes kutatási eredményt. A kutatás eredménye rendkívül meglepő egy olyan közegben, ahol a realizmus az gyakorlatilag az élet maga. Abban a közegben, ahol a spiritualitás, vagy az ember lelkisége, mint tényező, az nem igazán játszik döntő szerepet. Ez a fajta kutatási eredmény igazából visszaigazolás arra, amiről ideáig írtam hosszú-hosszú éveken keresztül. Az agyunk különféle illúziók alapján dönt, hogy mit látunk, mit hallunk – és ami felteszi a koronát az egészre – a fenti kép külső verbális tényezőnek eredményeképpen, mit gondolunk a világról.

Nos, én úgy gondolom, hogy ez egy irányított folyamat. Nevezhetjük természetesen a Jóistennek, nevezhetjük E.T-nek, aki egy másik bolygóról jött, nevezhetjük valami multidimenzionális szuperintelligenciának, de hogy valaki ezt irányítja, az teljesen egyértelmű. Miért egyértelmű a számomra? Maga a feladatok egymás utánisága, amelyet az emberek életszerűnek látnak. De ha mélyebben megnézzük, és értelmezzük, akkor nem életszerű, mert nem természetes. Nem természetes azért, mert a legkisebb egységtől a legnagyobbig nem a természetes irányítja a világot, hanem a természetellenes. Azaz az „Ölj, pusztíts, lopj, csalj, hazudj!”, és ezeket a dolgokat valaki minél magasabb fokon űzi, a társadalom számára annál jobban elfogadott. Na de a társadalmat mozgató természetes folyamatok azok pont attól jönnek létre, mint feszültség, hogy az ember érzi, a fent írt folyamatoknak a természetellenességét és ösztönösen lázad ellene, mert a természetes az a békére való törekvés. Az élni, élni hagyni feltétel nélküli értése, elfogadása. Hogy jön létre ez a kettősség? Ez szigorúan spirituális szabályokon megy. És ezek a spirituális szabályok, amikor elvesztik jelentőségüket egy adott személynél, vagy egy adott társadalmi körben, akkor a helyébe lépő mozgatóerő az gyakorlatilag ledegradálja a tudatot a vegetatív véglény állapotába. Minden dolog, a látott, hallott, tapasztalt dolgok, azok ugye valamilyen előzőleg megélt információ alapján kerülnek elfogadásra vagy tagadásra az elménkben. Ha egy kisgyereket úgy nevelünk fel, hogy tudatjuk vele, hogy létezik valamilyen erő, amely ezt az egész világegyetemet összefogja, működteti, és ha megfelelő korban az utánunk jövő generációnak átadjuk azt az információt, hogy a létezésünk nem ér véget a halál után, csak módosul, és átalakul annak függvényében, hogy gyerekkorunkban mit tanultunk meg, azaz a tanulás alatt mit fogadtunk el, és ebből mit értettünk meg. Mert alapesetben külön kell választanunk az elfogadott információt, amit megértünk – és itt a „meg” szón van a hangsúly. A megértett információ az soha nem lesz a miénk, csak bánunk a szavakkal vele, de a jelentősége soha nem fog a tudatunkba beépülni olyan mélyen, mint amikor értek egy információt, és ösztönösen alkalmazom az értett adatot vagy tényt. És itt jön a lényeg a megértett információ és az értett információ között, azaz a megértett információ az egy elmélet, amelyhez elvi síkon tudjuk életünket néha-néha hosszabb rövidebb ideig alkalmazni. Míg az értett információ az az életünk szerves részévé válik. Példa: vannak szociológiai változások az emberiség egy-két generációt felölelő életében. Ezeket a szociológiai változásokat, ezeket úgy hívjuk, politikai elméletek a társadalom tagozódásról, társadalmi értékrendről. Ezeket a társadalom megérti és beletörődik. Ezekhez alkotjuk jogrendünket, szociális hálónk alkalmazhatóságát, energiafelhasználási igényünket. Azt is ehhez alakítjuk, hogy milyen jövőt képzelünk el egy mitikus távoli jövőben a holnapban, vagy a holnaputánban, amely szerencsére soha nem jön el. Mert ezek az ideológiák egyike sem életképes. Föllapozzuk bármelyik történelematlaszt, és nem veszünk nagy időt, csak az elmúlt száz évet, amikor kialakulnak az új hűbérrendszerek (mert meg kell különböztetni spirituális értelemben az ókori és kora középkori vagy középkori hűbérrendszert ez az újkori, azaz az antropocén korban kialakult – legújabb földtörténeti kor, az ember kora, mily szörnyű belegondolni, még a név is milyen szörnyű dolgokat vetít előre! – hűbérrendszertől, amely nem az egyensúlyról szól, hanem vak ideológiák uralmáról, amelyekkel tömegeket lehet misztifikálni; azaz azt lássák, amit látni engednek.) Tehát az antropocén korban lévő feudális rendszer, ez egy teljesen új filozófiát, spirituális világképet vetít előre. Azaz a szó eredeti, feudális értelmében a hűbérúr az alatta lévő hűbéresekről gondoskodik, mert ő tudja, hogy ő egy lépcsőfok benne, s hogy a hatalom gyakorlásában a javak kétirányú mozgást kell hogy végezzenek. Az antropocén korban lévő feudális rendszer az csak a hűbéri nyomást gyakorlók irányából való, elsősorban ideológiai megfosztásról szól, melynek egyik részeképpen az anyagi javak is csak szigorúan egyirányú mozgást végeznek.

Nos visszatérve, az elménk az a látott és hallott információk összegzése alapján hoz létre egy szót, egy gondolatot, egy eredményt, amelyet a tudat fátumnak kezel, alapnak, kiindulópontnak, ab ovo valóságnak. De nem biztos, hogy az a valóság. És itt jön a lényeg, úgy döntünk, hogy az lesz a valóság, mert saját túlélésünket spirituális értelemben ebben az irányban látjuk biztosítani. Mert úgy gondoljuk, ha ebbe a rendszerbe beilleszkedünk, és elfogadunk dolgokat logika és gondolkodás nélkül, akkor nagyok és erősek és bátrak leszünk. Mert egy olyan közösséghez tartozunk, amelynek tagjainak száma egyre nő. (Nem feltétlenül törvényszerű, hogy az ember tisztában legyen vele, hogy milyen közösséghez tartozik. Azért vonzódik, mert alapjaiban véve az ember egyik legfontosabb genetikai kódja, hogy ösztönösen uralni akarja környezetét és a környezetében lévő személyeket. Ezért, hogy ezt meg tudja tenni, mindig valamilyen ideológiához vonzódik, amely nem biztos, hogy a túlélését biztosítja, de a létszámot növeli.) Pedig valójában csak sok magányos, kirekesztett ember gyülekezett, akik nem vették észre egymást. Na de nincs ezzel semmi probléma, itt lép be a történetbe spirituális értelemben a szelekció. Vajon annak a Teremtőnek, a multidimenzionális lénynek nem-e az a szándéka, hogy az egyén felébredjen? De itt paradoxon van: mert a felébredés csak akkor érvényes, ha ez minél több emberre gyakorol hatást. Tehát a tudat, amely ezeket a szociális és logikai csapdákat beállította az emberiség fejlődésének a történelmében, az vajon nem-e csak teszteli az embert, hogy meddig lehet elmenni? Hol van az a pont, ahol a hit akarattá válik? Hol van az a pont, ahol az egyén spirituális, emocionális – és hozzátartozik – intellektuális értelemben is rájön arra, hogy a valóság az teljesen más. Hermész Triszmegisztosz azt írja a spirituális titkokról, a megvilágosodásról, hogy oly titkok vannak bent, melyet az emberi értelem nem bírná – ELKÉPZELNI. Tehát akkor az itt van előttünk! Csak nekünk nincs róla képünk, mert nem akarjuk, hogy legyen róla képünk. Az előző cikkben arról írtam, hogy a szemünkbe jutó fény hány százalékából építi fel az emberi elme a látott világot. Akkor ezt egy picit tovább viszem. Ma nagyon sok, magát spirituálisnak gondoló ember elméleteket gyárt az előző életéről. Ezen illúzióképek köré gondolatsort gyárt arról, hogy ő, mint egyén ebben a világban mit, miért tehet meg. De itt jön a matt. Az előző életünk információi az adathalmaz(!) az előző életünk sikertelenségéről(!). Ugyanis ha sikeres lett volna az adott információ, akkor az élet ma sok embernél teljen más vetületbe kerülne. Azért nem látható az előző életbeli információ, mert a benne lévő adat, mint megtörtént valóság, az illúziónak egy része, az a sikertelenségéből adódó fájdalomhullámok sorozatát mutatná be. Tehát a fejlődés abból áll, hogy nem magát az eseményt kell megérteni, meglátni, megtapasztalni, hanem azt, mint MOST, mint mozgatórugót, ami mozgatja a jelent. Ez a jelen sokrétű és sokszínű lehet. Van, aki nem lát tovább a saját vágyainál, és valamilyen szexuális aberrációban éli ki vágyait, van, aki a hét főbűn között válogat, és vannak, akik a „most”-ban azt a lehetőséget keresik, amitől az emberiség, mint közösség elér egy békés holnapba, ahol az alkotás és az élni, élni hagyás a meghatározó filozófia alapja. A jelenkori tudástól függően mindenki azt veszi ki a „most”-ból, mint időből, amit meg tud valósítani számára, mint valóban működő spirituális, erkölcsi és etikai alap. (Ez az erkölcsi és etikai alap, ez nem feltétlenül azonos a mai vallások erkölcsi és etikai alapjával, mert ha azonos lenne, akkor nem lenne bűnözés és nem lenne háború.) Miért kódoljuk magunkat a könnyebbik irányba? Mitől jön létre az úgynevezett falkaszellem? Mitől jön létre az a pozíció, amelyben képesek vagyunk a saját egyéniségünket becsapni, hovatovább lemondani róla egy illúzió, egy másik azonosulás kedvéért? A másik azonosulás alatt spirituális értelemben azt értem, hogy az ember hajlamos kiválasztani magának egy valamilyen személyt, akit követésre érdemesnek gondol, egész addig, amíg a személy úgy gondol, úgy beszél, úgy viselkedik, ahogy a kiválasztó gondolta. Amikor ez megváltozik, azaz megtagadja a kiválasztó a kiválasztott személyt, akkor gyakorlatilag spirituálisan a világ legprimitívebb dolgát követi el: elárulja saját hűségét és becsületét. Azaz elzárja magát a tudástól, ami nem feltétlenül a másik személyben nyilvánul meg. De a meg-nem-értés, ami ilyenkor létrejön, és a dac, az hosszú-hosszú időre, akár generációk hosszú sorára is blokkolni tudja a fejlődést. Hisz a kiválasztó erről alkot képet magának. Hisz ez teljesen logikus, a tagadás és a dac az csak távol tartja az értelmet az elmétől.

De vajon mi ennek az egésznek az értelme spirituális értelemben? Én úgy vélem, a valóság meglátása, amely emögött a világ mögött van. Mert ezeken a fent írt példákon is jól látszik, hogy valójában nem is beszélünk másról, csupán arról, hogy ez a világ ez egy másiknak a holografikus kivetülése, vagy még csak nem is kivetülése, hanem egy vetülete. A számomra ez azt mutatja, mint az előző cikkekben írtam, hogy ez a világ ez egy mesterséges környezet, amelynek valószínű az a fő sarokpontja – bár nagy szavaknak tűnik – ÉRTELMES LÉNNYÉ VÁLJUNK. Nem-e azért sikerült Hermész Triszmegisztosznak vagy Sziddhárta Gautamának, vagy Arisztotelésznek, mert átcsillant a fény, s a valóság megmutatta magát, s az értelmet másképp látták? Nem erről szól. Ők csak részesei valaminek. Annak a gigantikus lehetőségnek, amely minden emberben bent van. Aki le tudja győzni önmagában a szellemi leépülés lehetőségét, azt a fajta leépülést, amelyet a tudatlanság borít rá, és amelyik úgy csillog belülről, ahogy csak akarja a szemlélő. Mert hisz erről alkot magának képet. Spirituális értelemben mi körülnézünk a világban, bárhová nézünk, felnézünk az égre a távoli csillagködök felé, belenézünk egy mikroszkópba, mindenhol ugyanaz látjuk. Hogy lehetne ezt megfogalmazni? Mi az, amit látunk mindenhol? Sőt! Ha kinézünk a fejünkből és szemléljük a tájat, akkor is ezt látjuk! Vajon mi lehet ez? Hát a múlt. Gyakorlatilag tőlünk független tényezők, azok csak arra tartanak minket jónak és képesnek, hogy a múltat lássuk. A jövő, akár szociális értelemben, akár fizikai értelemben, akár metafizikai értelemben, akár biológiai értelemben, az a jövő, amelyik építi az elmét, az csak akkor jön el, ha megfejtünk titkokat és képünk lesz a jövőről. Ab ovo gondolkodunk, következtetünk, alkotunk, de nem alkotunk véleményt és nem bírálunk. Csak alkotunk. Ha a távoli csillagok történetét akarjuk megfejteni, akkor el kell menni oda. Meg kell érteni a tér és az idő fogalmát, a most-döntésnek a fogalmát, a SZABAD SZELLEM rendkívül nagy jelentőségű fogalmát, mert ha ez mind nincs, csak diktált korlátok, és a butaság fátyla, akkor marad a múlt szemlélése, amelyet mindig kényünkre és kedvünkre retusálhatunk a fejünkben, hogy mi milyen szép volt. De egy dolgot a szabad és tiszta elme nem hagy figyelmen kívül: azt, hogy minden elmúlt, tehát nem volt tökéletes. Mert hiszem és vallom, az, aki rájön a nagy titokra – mint mondjuk Hermész Triszmegisztosz, vagy éppen nevezhetnénk Krisztust is – az, aki rájön a nagy titokra, őt ennek a világnak a fizikai törvényei már nem korlátozzák. Átalakulóban lesz egy új embertípus felé, egy új lény felé, amely nem a múltban él, hanem a jövőben.