Back to top

Az elveszett éden

UFO Magazin
2018. augusztus

Sok tekintetben az európai népek monda és vallásmítoszai megegyeznek. Mindegyik ír egy mitikus helyről, ahol a Teremtő lakik vagy legalábbis megtalálható. Ennek jelentőségtartalma még kérdéses, mármint annak, hogy lakik vagy megtalálható.

A keresztény kultúrkörben ezt úgy nevezik az Édenkert. Nagy vonalakban a vallásokban és mítoszokban azt a helyet nevezik Édennek, ahol a kiűzetés történt Ádám, Éva, a kígyó, az alma és a Teremtő kapcsolatában. De vajon ez a történet ez nem utalás-e egy sokkal régebbi helyre és eseményre, egy olyan eseményre, mely magában foglalja az emberi mítosz megteremtésének a hajnalát. A sumer mitológia leír egy helyet, amely valaha az Eufrátesz és a Tigris ölelésében volt, és ezt a helyet úgy hívták Dilmun. Azaz a korai sumer mitológia szent helye, ahol az Isten, a Teremtő, az Istenek, a vele egyenrangúak, az emberek közül a halhatatlanságot elérők, azaz a halhatatlanok, a tudás mély megértésében a szentek és romlatlanok elzárt, titkos helye volt ez.

A történet innét kezd érdekessé válni. Ez a hely ma nagy valószínűséggel valahol a Perzsa-öböl mélyén fekszik. Azokban az időkben, amikor az Édenkert még a Tigris és az Eufrátesz környékén volt, a Perzsa-öböl is a mai partvonaltól számítva sokkal beljebb húzódott. Hogy hol lehetett ez a hely azt ma már nehéz lenne kiszámítani, mivel az Eufrátesz és a Tigris nyomvonala, folyómedre eltűnt a Perzsa-öbölben. De az időt, hogy mikortól számíthatunk ennek a mitikus helynek a megjelenésére, azaz mikor indulhatott Dilmun fénykora, azt nagy vonalakban ki lehet számolni a sumer táblák korai időszakából. Ugyanis ezeken az agyagtáblákon több mint meglepő és érdekes adatok szerepelnek.

Az Ég királyai (talán az annunakik) Eridu városában alapították az első királyságukat. Majd létrehozták az öt várost, és az ebben az öt városban uralkodó első 8 sumer király – az agyagtáblák tanúsága szerint – hozzávetőlegesen 241.200 évig uralkodtak. Átlagos uralkodási idejük durván 32 ezer év volt, azaz az uralkodásuk ideje megoszlik 18 ezer év és 48 ezer év között, amely királyonként változik. Ha valós adatként fogadjuk el, hogy a tudás az égből szállt alá, és a Szent Város maga hordozta azt az egyetemes és kozmikus, vagy éppen multidimenzionális tudást, amely magába foglalta azt, hogy ezek a királyok ilyen rendkívül hosszú életet éltek meg. Több tízezer év, belegondolni is rendkívül nehéz, hisz ha a mai időt vesszük alapul, a XXI. század első szakaszának az elejét, a mai technológia mellett elképzelhetetlen mindaz, amiről az agyagtáblák írnak.

Ezek a korai sumer városok, a tudás központjai, vajon miért jönnek létre? Hisz 200 ezer évvel ezelőtt a Föld összlakossága tán csak pár 10 millió fő lehet. Európában épp harcol a Cro magnoni ember a Neander-völgyivel, hogy területeit és pozícióját megerősítse, és az emberiség fő elfoglaltsága az állatbőrök magára tekerése volt. Míg valahol a Tigris és az Eufrátesz mentén megépítik Ur városát, és a többi ősi, misztikus tudásközpontokat. Vajon a Teremtőnek – vagy nevezzük bárhogy is azt, aki alászállt valamikor 200 ezer évvel ezelőtt az égből és megalapította Eridu városát – mit adhatott át a korai embereknek ott és akkor, amitől létrejött a sumer civilizáció? És ha tágabb értelemben nézzük, akkor megszületett a mai társadalom is, mivel sok tekintetben a mai uralkodó vallások jelentős részben átfedésben vannak a sumer filozófiával. Nemcsak az Édenkert mítosza, nemcsak a Teremtő személye vagy a vízözön legendája fordul elő a kereszténység előtti időkben, hanem utalás egy sokkalta mélyebb és összetettebb tudás elérésére, amely bizonyította az ember számára a fejlődést – elsősorban szellemileg és mentálisan, majd később technológiailag is – abba az irányba, hogy hogyan juthatunk ki a csillagok közé.

Ha megnézzük a sumer civilizációban Ningal (anyaistennő) mítoszát, akkor egy szellemi fejlődés leírását láthatjuk, amely elsősorban arról szól, hogy akkor érthetjük meg magunkat, ha megtaláljuk helyünket a világban. De, hogy ehhez a helyhez eljussunk a tudás elérése érdekében két elengedhetetlenül fontos dologra szükségünk van. Az empátiára és a szimpátiára. Mert minden, ami ezeken kívül történik, az Il(l)u-zió. Ezt azért írtam ilyen furcsán, mert sumerül az a szellemi képesség, ami a jó és a rossz szellemeket vezérli, az istennő neve Ilu. Innét fogva már látható, hogy az ember valódi fejlődésének lényege, hogy a valós tudást elválassza a látszathatalmaktól.

Ennek a valós tudásnak a megszerzését és az alkímiában elfoglalt helyét írja le a Gilgames-eposz, mely Gilgames és Enkidu történetéről szól. Gilgames (aki Istenné lett) apja egy pap volt Lugal Banda, anyja Ninsun. A történet maga arról szól, hogy Gilgames, aki uralkodik népén és annak szellemi védelmezője, egy ízben hallja, hogy egy Enkidu nevű nagyon erős ember pusztítja a sumerok javait, és barbár módon viselkedik az emberekkel. Gilgames, aki a történet elején még csak király, felkerekedik és elhatározza, hogy megküzd Enkiduval, hogy népét megvédelmezze és a rájuk leselkedő veszélyt elhárítsa. A harc hosszú ideig tart, Gilgames nem győzi le Enkidut, hanem az ütközet egy pontján megérti Enkidu viselkedését és tettét, Enkidu ettől meglágyul és ahogy egyre többet beszélgetnek Gilgames és Enkidu között barátság szövődik. A pusztítás abbamarad, és Gilgames megtanítja Enkidut mindarra, amit ez Ég királyai ráhagytak.

Gilgames és Enkidu sokat vándorolnak, majd Enkidu megöregszik és meghal. Gilgames nagyon fájlalja barátja elvesztését ezért elhatározza, hogy felkutatja Enkidut. Az eposzban Gilgames mindent megtesz, hogy egy hosszú utazás alatt megtalálja Enkidut. Kezdetben a révész segítségével (a révész személye, aki összeköti az élők és a holtak világát, szinte minden mai emberi mondakörben megtalálható) Gilgames eljut az alvilágba. Az alvilágban megismer egyfajta tudást, amely rávilágít az élők és a holtak között fennálló folyamatos kapcsolatra és a kapcsolat mibenlétére.

Igazából innét számítható az eposz alkímiával foglalkozó története, azé az alkímiáé, amely – nemcsak analógiáiban – ma is fellelhető azok között a tudományágak között, amelyek a misztikus alkímiától elvezetnek minket a világ megismerésének egyik sarokpontjához a kvantumfizikához. A mű eredeti címe „Sa naqba imuru” azaz „Aki a mélységet látta”, így tehát a Gilgamesről szóló eposz, mivel szájhagyomány útján terjed, hosszú évezredeken keresztül a főszereplő nevéhez kötődő mondaként került be az emberi emlékezetbe. De az eposz maga valójában azért maradhatott fent egészen addig, amíg az első korai ékírásos táblákon rögzítették, mert valójában analógiákat tartalmaz arra vonatkozólag, hogy az ember a létezésből, mint biológiai háromdimenziós állapotból hogyan tud egy magasabb rendű állapotba kerülni? Hogyan tud egyetemes, kozmikus lénnyé válni, hogy tud bejutni arra a Szent helyre, amit ma Édennek, a sumerok Dilmunnak, és Ázsiában úgy neveznek mind a mai napig, hogy a „Samballa”. Mindegyik hely ugyanazt takarja; a tudás őrzőinek menedéke. De vajon hogy lesz Dilmunból menedék?

A mai társadalomban a legritkább emberi tulajdonság (annak ellenére, hogy sokan beszélnek arról, hogy ezzel a készséggel, képességgel rendelkeznek) az az empátia és a szimpátia. A misztikus tudományokkal foglalkozók úgy gondolják, hogy ez a dolog egy másik ember felé kell hogy irányuljon. Ha Gilgamest veszem alapul, akkor ez tévedés.

Ahogy Enkidut megértette Gilgames, majd megértette a saját indulatát Enkidu ellen, majd ezáltal Enkidu is megértette és megtanulta saját tettének okát, amikor vademberként Gilgames királyságát pusztította, akkor láthatóvá vált, hogy az empátia az befelé kell hogy forduljon. Az embernek ösztönösen és tudatosan kell együtt éreznie és megfejtenie saját gondolatait, mert csak ekkor tudja megérteni és elfogadni a másik ember sorsát és nehézségét.

A szimpátia is ugyan innét származik. Először az egyénnek a saját cselekedetei mozgatórugóját kell elemeznie, és ha ezekben őszintén meglátja az indítékot, amely előbbre tud vinni az eszmélés felé, vagy éppen a világ megismerése felé bármely embert, csak utána tudja eldönteni valójában, hogy a szimpátia az egy egyetemes dolog, és nem lehet cél vagy eszme orientált.

A mai világban a szimpátiát jelen esetben az határozza meg, hogy kimondja azt, amit a legtöbb ember hallani akar és nem pedig az, amit az emberek azért akarnak hallani valakitől, hogy így a bennük feszülő empátia hiányában megszületett frusztrációtól – bármitől, amit az élet szembehoz – félni kelljen. A félelem egy darabig összekovácsolja az embereket, és ennek a kovácsolásnak a tüze il(l)u-ziószerű tudást is tud adni. De valójában ez a tudás talmi életű. Ha nincs meg az emberben az empátia és a szimpátia akkor hihet bármit, gondolhat bármit, de csak távolodni tud Dilmun mitikus helyétől, az ősi város varázslatától, az űrből alászállt Égi város térről és időről alkotott tudásától, és mindentől, ami az embert emberré teszi.

Mivel maga Gilgames eposza az emberi mélységről szól találunk a történetben egy érdekes mellékszereplőt, ami nem is annyira mellékszereplő és jelentkezik a keresztény Bibliában is: a kígyó (vagy sárkány). Ha az eposzt veszem alapul a kígyó (vagy sárkány) analógiája egy, a mai vallásoknál sokkalta öregebb teremtés mítoszról mesél, amely analógiában a kígyó (vagy épp sárkány) a világegyetemben megbúvó legöregebb ősöreg, minden felett álló Istent személyesíti meg hasonlóan a görög mítoszokban a tüzet és az időt szimbolizáló Kronosszal az Idő urával. De más vallásokban és más mítoszokban is több utalás van egy a mélységben lakóról, ami talán nem is fizikai mélységről szól, hanem tudati mélységről, melynek felderítése az eljövendő évezredek kvantumfizikusaira, vagy talán egy új feladatra utal, ami most az emberiségre vár, és ez a kvantumpszichológia kora.

Ez a jövő. Ha a világ túllép a mai frusztrációkkal teljes gyerekbetegségek korszakán, és egyszer eljön az értelem és az érzelem fejlődésének a kora, akkor a kvantumpszichológia átírja a történelem, a vallás, a kultúra és az idő fogalmát. Mindazok a dolgok, amelyek ma teoretikusak, ebben az új tudományágban irányjelzővé válnak, hogy mely eszmélésen keresztül lehet visszajutni Dilmunba, az Édenbe, a Samballába, nevezzük akárhogyan. A célja egy és ugyanaz lesz, az ember emberséges lesz, hisz minden egyes pillanatot alapjaiban véve az empátia és a szimpátia vezérel.