Back to top

Csillagporból vagyunk

UFO Magazin 2019/május
UFO Magazin
2019. május

A szén alapú élet kialakulásához elengedhetetlen elemek az oxigén, a szén, a hidrogén, a nitrogén, a kalcium, a vas, a cink és a réz. Nagy vonalakban ezek az elemek alkotják az emberi élet alappilléreit. Ezek az elemek – és természetesen ezen kívül még nagyon sok más elem – kihunyt csillagok gamma kitörésével szóródott szét a világmindenségben, és hosszú vándorlásukban csak egy állomás az az állapot, amit biológiai létnek nevezünk.

A kezdet kezdetén, az ősrobbanás előtti, azaz a robbanást megelőző pillanatban, amelyben a mi tér-időnket alkotó világegyetem mellett lévő párhuzamos egyetemek egymásnak feszültek, és az általuk felszabadult energia hatására a világegyetemek elmozdulásának pillanatában megtörtént a robbanás, a tér-idő megtöltődött energiával azoknak a világegyetemeknek az energiájából, amely az épp akkor születő univerzumot körülölelte. Ez az energia, vagy nevezhetjük isteni szikrának, sokkal nagyobb energiát képviselt, mint most a világegyetemben jelen lévő bármilyen energia. Az első billiárdodik nanoszekundumban ennek a tűhegynyi robbanásnak a tömege magába foglalta a ma jelenleg ismerhető világegyetem összes tömegét. De maga a robbanás még nem kezdett el tágulni, csak egy halvány szikraként volt jelen egymás melletti multidimenzionális univerzumok szorításában, mely önmaga tudtára ébredve egyre nehezebb tömeggel rendelkezett.

Az első elektronok megjelenésekor, avagy az első isteni részecskék felbukkanásánál, a súrlódást előidéző multidimenzionális világegyetemek – vagy párhuzamos tér-idő – meghatározták a következő univerzumok fejlődésének irányát, azaz a mi létünket. Így létezésünk jelentős mértékben a mellettünk lévő, bár ma még nem látható, multidimenzionális metaverzumtól függ. Ugyan látszólag a mi világegyetemünkben megmozduló végtelen tömeg, melynek elmozdulási sebessége akkor látható, amikor csillagfényes éjszakán, a langyos, nyáresti szélben, elmerengve a zöld fűben, a teleszkóp keresőjében nézzük a távoli galaxisokat, akkor tudjuk csak érzékelni, hogy a végtelenül nagy csillagvárosokat mozgató gravitációs hullámok miránk is hatást gyakorolnak, hisz galaxisunk rendkívül nagy forgási sebessége átlagolva 220 km/s. Ez a végtelen nagy sebesség és tömeg, amely a galaxist mozgató gravitációs hullámban megmozdul, ez mégse gyakorol ránk olyan hatást, hogy a gravitáció okozta változásokat érzékelni tudjuk. De, mivel csillagporból vagyunk, valaha létezett kihunyt csillagok alkotóelemeiből, ezért a hatás valahol mégis nyomon követhető.

A helyet, ahol ezt meg lehet pillantani, az életet alkotó elemek atomszerkezete. Ennek az atomszerkezetnek hatására érzékeljük úgy az időt, ahogy most mindenki középértékhez viszonyítva érzi egy óra múlását. De a valós időtől ez eltér. A valós idő, az univerzum ideje, vagy a részecske ideje a szubatomi hullámok terjedésében mérhető egy zárt, belső kvantumvilágban. Ezeknek a kémiai elemeknek a kapcsolódása hozza létre azokat a fehérjéket, enzimeket és nukleinsavakat, amelyek a DNS-t és az RNS-t alkotják. Ezt a két láncolatot nem lehet figyelmen kívül hagyni, hisz sok tekintetben azoknak az anyagoknak a tömörített információját hordozzák, amely nemcsak magába foglalja egy távoli gamma kitörés leírását, hanem magába foglalja a kezdet kezdetét, és az azt megelőző utolsó pillanatot.

Ez az utolsó pillanat a lényeg, azaz az ősrobbanás előtti utolsó pillanat. Az az idő, amikor a metaverzum információi egyesülnek egy új, születő univerzumban. És minden egyes anyagalkotó (mint például elektron, proton, pozitron, kvarkok, Ferminek, és a háromféle Higgs-bozon), mind magában hordozza az utolsó pillanat üzenetét és rejtélyét. Innét nézve – hacsak a világegyetem a tudatunkban létezik, mint egy kvantumtérben elhelyezkedő multidimenzionális szubatomi hullám –, rá kell jönnünk, amit az óra két mutatója közé szorítottunk be, az valójában nem másról szól csak eszmélésünk lehetőségéről.

De mire kell ráeszmélni ha minden illúzió, és minden egy mátrix része? Az utolsó pillanatra. Az utolsó pillanat hordozza magában azt a lehetőséget az idő felismerésére, hogy mi illúzió, és mi igaz, vagy mi valódi. Ha az emberi gondolkodást vesszük alapul, cselekedeteink és tetteink gyakorlatilag egy élettelen dolognak az eredményeképpen születnek meg. Ezt hívják elektromágneses erőnek. Ez az elektromágneses erő az agyban különféle hormonokat szabadít fel, mely hormonok hatást gyakorolnak az agy belső területén elhelyezkedő amygdalára. Ennek hatására megszületik egy döntés a tudatban. A döntés elsősorban arról szól – látszólagosan természetesen – hogy ismerjük-e a folyamatot vagy nem, ami kiváltotta az elektromos ingerületet. De valójában sokkal mélyebb okai vannak. Azaz kell-e szoronganunk az eseménytől, ami felénk jön, vagy tudjuk kezelni, mert értjük? Azaz még pontosabban: életben maradunk-e, vagy nem?

És itt az életről szól a kérdés. Mindazok ellenére, hogy az ember vallásosan vagy spirituális értelemben mit is gondol a világról. Az élet pedig nem csak azt jelenti, hogy levegőt veszünk, hanem azt elsősorban, hogy tudatunk kiterjesztéseképpen az életünket könnyebbé és elviselhetőbbé tudjuk tenni, azaz boldogabbá, tudatosabbá. Így tehát minden dolog, ami az energia működését szabályozza az amygdalában, az vagy frusztrációt és félelmet gerjeszt, vagy ha ismerjük és uraljuk – természetesen látszólagosan –, akkor az örömet okoz. De az amygdala hogy kapcsolódik a tér-időhöz? Hogy kapcsolódik a multiverzumhoz? És a DNS-RNS kombinációja hogyan tudja felnyitni azt a kaput, amelyben minden ember ki tud lépni az idő szorításából?

Természetesen ezek a kérdések elsősorban intellektuálisak. Az intellektuális megközelítés jelen esetben nem vallási kérdés, mivel vallásos megközelítésben maga Isten léte is frusztrációt tud okozni az embernek. Mert ha egy magasabb rendű létét az ember természetszerűen fogadná el, akkor egy halandó nem bűnbocsánatot és frusztrációjának kiindulópontját keresné a vallásban, hanem a világ egyensúlyának megőrzése érdekében segítségként tekintene rá, hogy megértse mely az az erő, ami az egész világegyetemet összeköti, benne természetesen minden embert. Ez az erő a frusztráció vagy a boldogság hatására az időérzékelésünkbe rendkívül erősen beleszól, hisz boldog vagy feszült pillanatokban az ember más és más meglátásban érzékeli az időt. Az, hogy ebből melyik meglátásmód a valódi, azt csak egy dolog tudja eldönteni, maga az amygdala. De a felszabaduló hormonok rendkívül nagy energiával tudják az emberrel elhitetni saját félelmét, frusztrációját, vagy éppen saját vágyának vélt beteljesülését. De ha a döntés helyes, ami az amygdalából szabadul fel, akkor a megértés első lépésében empatikussá válik az ember. Azaz befogadóvá és elfogadóvá. Ez az egyetlen dolog ami bizonyítja azt, hogy mi a különbség a valóság és az illúzió között.

Egy egyén leél egy egységnyi időt. Ez legyen mondjuk 100 év. Maga a születés pillanata az egy valós dolog. A születés pillanatában azok a hullámok, melyek majd öntudatra ébresztik az embert, már sokkal előbb jelen vannak. Nem csupán öröklésben, hanem sokkal mélyebb információkban. És ezeknek a mélyebb információknak a lényege, ha elfogadjuk azt, hogy az ősrobbanás pillanatában a világegyetemet alkotó összes atom már létezett, amikor a tömeg elkezdett növekedni és a világegyetem elkezdett tágulni, akkor el kell fogadni azt is, hogy az ősrobbanást megelőző utolsó pillanatban már egy másik hullám hatást gyakorolt a majdan születő ősrobbanásra, azaz ránk, az atomjainkra, a molekuláinkra, a gondolatainkra, egyszóval a létünkre. De mindebben megvan a döntés és a szabad akarat lehetősége. Akár el is fogadhatunk dolgokat, akár meg is tagadhatjuk őket. Ha értjük, hogy döntésinket valamiféle mérleghinta kétirányú mozgása határozza meg – a frusztráció és a boldogság között, az eszmélés a világ irányítási hajlama között –, akkor látható, hogy a születés pillanatában készen kapott információk, melyek a DNS-ünkbe vannak beágyazva, magában hordozza a tudás legmélyebb pontjait, a világegyetem legősibb titkait, azaz az előbb említett libikóka mindkét mozgását szabályozó erőket és hullámokat. De minden egyes cselekedetből csak az egyik igaz, a másik hamis.

Persze elsősorban az a kérdés, hogy az igazt a hamistól hogyan lehet megkülönböztetni? És itt játszik szerepet a vonzás törvénye, a titok maga. Mi mivel kerül kölcsönhatásba, olyan kölcsönhatásba, ahol az energiák áramlása – itt természetesen a négy alapenergiára gondolok, a gyenge kölcsönhatás, az erős kölcsönhatás, a gravitáció és az elektromágneses erő – azaz ezek az erők nem gyakorolnak egymásra elnyomó energiát, csupán csak egymásba olvadást, építést és folyamatost működést eredményeznek. Ha az emberi fejlődésre vetítjük ugyanezt rá, akkor ennek a négy alaperőnek a működéseképpen az igazság csak akkor látható, ha empátia és elfogadás, tolerancia épül be. Hisz a világegyetem is önmagában – kívülről nézve, vagy innét a Földről nézve – az ismeretek hiánya miatt tekinthető úgy, hogy egy veszélyes hely, de mégis teret és lehetőséget biztosít arra, hogy az emberi tudatban lévő energiák felszabaduljanak, mivel ugyanúgy részei vagyunk mint a nagy galaxisok. Így látható, hogy a világegyetemben nem a méret az elsődleges, hogy parányi ember, vagy egy szuper masszív fekete lyuk, hanem csak az erők játszanak szerepet, amelyeknek megismerésében és felkutatásában az embernek minden lehetőség biztosítva van. Ez a fejlődés célja is. Ez az utolsó pillanat kódolt üzenete, amely átjött az ősrobbanáson, energiát gyűjtött a kihunyó csillagok utolsó leheletében, és egy gamma kitörésben szétszóródott a világegyetemben, majd megpihent az ember DNS-én. Végig lehetőséget biztosít arra, hogy az ember megértse önmagát, a teret, az időt, a metaverzumot, és ráeszméljen önmaga lényére.

Czanik Csaba Árpád