Back to top

Vajon a csodavárás az egy jó lehetőség?

UFO Magazin
2016. február

Hosszú időn keresztül gondolkodtam azon, hogy az emberiség hogy jutott idáig, ahová jutott. Agybeteg nihilista politikusok milliókat lopnak meg, és közben arról beszélnek, hogy az a népnek jó. A sötétben depresszíven néző teokrata tábornokok arról álmodoznak, hogy majd lámpafényben nagyok és erősek lesznek, és majd megindítják az utolsó nagy háborút. A jelenkor emberiségének a történelmében ezek az ideológiák – a legszerényebb számítással is – nyolc-tízezer éve egymást váltogatva akarják eldönteni, hogy mi a jó az emberiségnek, és mi a fejlődés. És a nép, a beépített genetikai parancsnak engedelmeskedve, mindenben igazat ad ezeknek a „félvezetőknek”. De vajon ennek tényleg így kell lenni? Tényleg ez a belső kód? Hogy értelmetlenül és gyáván leélni egy életet, melynek a legfontosabb genetikai utasítása: „várj a nem létező csodára”?

De hát valójában mi magunk vagyunk a csoda! Atomjaink valaha az univerzum múltjában egy csillagban születtek sok milliárd társunkéval együtt. Aztán, ha megpróbálom ezt messzebbről nézni, akkor a körülöttünk lévő természetes világot, vagy az ember lakta, és építette nem természetes világot is, atomjaiban csillagok kohójában született. A füvek, a fák, a madarak, a hegyek, az alászálló hópihe, a puskapor – melynek robbanása az életet oltja ki önhatalmúlag, mert azt hiszi, ehhez joga van –, a politikus pénzének atomjai is, mind-mind a világegyetem részeként, valahol mélyen az univerzumban, egy csillag varázskonyhájában születtek, hogy mi esélyt kapjunk az öntudatra. Talán elsőre nehéz elfogadni, megérteni: de ez lenne...s ennyi a Szent Tudás öntudatának az emberi evolúció fejlődésének motorjának a lényege? Hogy szembe megyünk a természettel, és várjuk, hogy E.T., a bölcs és nagy tudású földönkívüli, aki már évezredek óta itt él, létezik közöttünk, vagy a kis szürkék, akik éjjel álmukban ellopják az embereket meleg puha ágyukból és mézédes álmukból, eljön és segít nekünk, szerencsétlen tudatlan kiszolgáltatott halandóknak? Pedig csak elfogadni kellene: se szerencsétlenek, se tudatlanok, se kiszolgáltatottak nem vagyunk. A természet része a megújulás. E.T. nem segít a tudatlanoknak. A szürkék csak azokat lopják el, akikre ilyen-olyan ügyből kifolyólag szükségük van. (Mind például béranyának.) S ezért születtünk meg csillagok kohójában, s ez lett öntudatunk eredménye, hogy várjunk valamit, ami sose fog eljönni? De hát ez természetellenes! Nem is szólva: értelemellenes viselkedés! A természetben – bárhol nézzük – mindig a gyengének kell az erősebb felé bebizonyítani életképességét – akkor lesz egy erősebb közösség tagja. Különben hagyják sorsára jutni.

A világban természetesen hetven évente átlagosan felüti fejét egy új eszme, egy új világrend, de ez mindig csak a népirtásról, a tudatlanság megszilárdításáról, – egy szóval – a butaságról szól. Ez az öntudat lényege? Ez a szent tudás útja? Vajon az embernek csak az szerep jutott a világegyetemben, hogy kísérleti alany legyen a nagyok játékában? S a nagyok vígan végignézik, ahogy az ember elpusztítja saját környezetét, természetét, élőhelyét, a saját bolygóját? De hát, ha kimegyünk egy játszótérre, ahol az értelem átlagéletkora még 10 év alatt van, egész mást látunk – a természetet. Azt, ahogy a sok értelmetlen felnőttnek, az önző félszeg tábornokoknak, a hatalommániás nihilista politikusoknak, valóban létezniük kellene! De helyette sajnos ők csak éldegélnek. A gyerek létezésének a célja a folyamatos felkészülés a problémára, ami szembejön. A probléma megoldására, ami boldoggá teszi abban pillanatban, ahogy megoldott egy problémát. Persze természetesen a gyermek megtanulja a felnőttektől az igazságkeresést, elkezdi a másikat okolni a problémáért. És abban a pillanatban megszületik a gyermekben az anyaghoz való kötődés problémája, azaz a félelem, és problémák gyártása, hogy hogy rejtse el a félelmét. És máris kilép a természetből, s átlép a természetellenesbe. Előtte tudta, hogy létezik Isten, és tudta azt is, hogy Isten azért küldte ide, mert van egy probléma, amit csak ő, az egyedi egyén, az egy és pótolhatatlan, az öntudatra ébredt személy tud megoldani. És amikor megoldotta boldog volt. Megoldotta azt, amiért ideküldték. Amiért Isten felruházta, de nevezhetjük a világegyetemnek is, az öntudatra ébredés lehetőségével. Aztán sajnos felnőtt lett, és beállt a sorba – más tudatára ébredve. Ez lenne a nagy spirituális világképe az embernek? Mindig az aktuális valakit követni? Mindig az aktuális valamit keresni? Nem lenne egyszerűbb saját tapasztalatunkat összeadni, saját tudásunkat felvállalni, mint a legszentebb út, amelyért nagyon sokan az életüket adták. Hisz a meggyőződés egy közös ügyért az a legnagyobb erőket tudja megmozdítani, az élet legszentebb dolgait tudja elhozni. A tanulás a kínai filozófia szerint azt jelenti, hogy tudásomat átadni egy közösség javára. Mert attól a közösség nagyobb, erősebb, boldogabb lesz. Ma nem látok ilyen közösségeket. Ma egyéni tudásra vágyókat látok, akik egymást marcangolják halotti ideológiájukkal. A spiritualitás haldoklik az emberrel együtt. De az ember vajon ezért kapta az öntudatot, hogy elérje a haldoklásnak ezt a pillanatát? Vajon az ufológia iránt érdeklődők, vagy spirituális világ iránt érdeklődők a kínai filozófiát, amely közösségről szól, átadják-e a többi embernek, hogy az emberiség együtt fejlődjön? Az emberiség tudása ma már rendkívül fejlett technikailag, de vajon be tudunk-e lépni a Nagy Tervezők Csarnokába? Vajon tudunk-e egymásért felelősséget vállalni? Vajon látható-e Szent Tudásban az, ami ma megy a világban végbe? Semmi nincs véletlenül, minden ok-okozat eredménye, és minden döntés visszavonhatatlanul új irányt hoz. De a sok irány közül melyik a jó, melyik az, amelyik elhozza a Szent Tudást?