Back to top

A tükör

2018. május

Szép nyári idő volt. A gyerekek önfeledten játszottak a strandon, lányok nevettek, férfiak beszélgettek, sörözgettek. Izzasztó volt a hőség. A kutató úgy gondolta, ahogy ott ült a strandon, és nézte a világot maga körül, hogy ez az egész egy kifulladt rendszer. Mindenhol a káosz, szociológiailag, gazdaságilag, erkölcsileg, morálisan, vallásilag. Valaminek kellene történnie.

Valaminek, ami azt jelenti, hogy van hit, van megújulás, van új lehetőség, van valami, ami azt jelenti, hogy igen, van értelme tovább lépni. De ahogy ezen gondolkodott, semmit nem talált. Aztán észrevette, hogy a medencében van egy szökőkút, és ha néha a szökőkút fölé téved egy labda, pont abban a pillanatban, amikor a víz magasra indul, és a szökőkút kilövell, akkor a labda elindul föl az égig, addig a pontig, ameddig a vízsugár ereje fel tudja repíteni.

Csak nézte a víznyalábban táncoló labdát, nézte a lehetőséget, de nem értette. Aztán lassan beesteledett. Hűvös szellő járta át a lakása körüli kis kerteket. Már hiányzott belőlük a madárdal, hiányzott belőlük az élet, hisz az emberiség már nagyon rá volt kényszerítve a műanyag világra, a műanyag ételekre és a konzervált műanyag jövőre. Egy alternatíva nélküli, kapaszkodók nélküli világban élt.

Aztán álmában, ahogy éjjel újra kint volt a strandon és újra nézte a szökőkutat és a labdát, ahogy az fenn a magasban táncolt a vízen, egy halk derengés, bizsergés futott át rajt. Felébredt, fölugrott az ágyból. Papírt, ceruzát ragadott és csak jegyzetelt, jegyzetelt. Mindig jó volt fizikából, matematikából, elektronikából és nem tudta mit, de elkezdett számolni. Felhajtóerőt, sugárnyalábot, ívpályákat és az egyenletekkel, képletekkel egyre több oldal telt be. Két hónap számolás után végzett, majd felállt, odament az ablakhoz, kinézett a nyári alkonyba, és kajánul mosolyogva csak annyit mondott:

- Isten vagyok az állatkertben. Megvan a megoldás. Lifttel megyünk a csillagokba – aztán természetesen elkomolyodott. – Hogy építem meg? Hisz egy vasam sincs rá!

Az emlékei között kutatva halkan, lassan felébredt benne egy gondolat. Bement volt iskolájába egyetemi professzorához, s elmesélte neki a történetet. Tudta, hogy az öregben megbízhat. Túl volt már a nyugdíjon, túl volt már azon, hogy fontos legyen a számára a hírnév. Túl volt mindenen, ami az emberi gyarlóság megkötését jelenti. A halált várta már csak, de a kapcsolatai még megvoltak, és igazából az álmodónak csak ez kellett.

Tisztelte az öreget, tisztelte azért, hogy lojalitása az évek alatt semmit nem változott, önmagához való hűsége sem. De amit a legfőképp tisztelt, hogy soha nem lett az anyag rabja. Mint professzor nem érte el, hogy hatalmas vállalkozások fűződjenek a nevéhez, sem azt, hogy milliárdok vonuljanak át a kezén. Kis szürke ember volt, aki nagy fénnyel ragyogott a sötétben. És most, amikor ez a pici, szürke ember végighallgatta ezt a zseniális tervet, halkan csak annyit mondott:

- Segítek, de nem neked. Mert igazából, mint diák jó voltál, jó koponya, de soha nem voltál nekem szimpatikus. Segítek az emberiségnek.

Az álmodó megértette a szavakat, megértette a bennük rejlő őszinteséget és megértette azt is, hogy bármi, ami nagy dolog, csak akkor fog működni, ha összefogás van, máskülönben lehetetlen túlélni.

Mikor beindult a gépezet és az állami apparátus áment mondott a támogatásra, hosszú évekig tartó lázas munka kezdődött. Közel tíz év, apró-cseprő kísérletek, majd egyre növekvő anyagi számlák, majd megint apró-cseprő kísérletek, aztán egyre növekvő biztatás. Aztán megszületett a szökőkút, a fény és az erő nyalábja, egy hatalmas parabolatükör. Közel százötven méter átmérőjű és középen a fókuszpontban egy különös generátor, aminek az volt szerepe, hogy a tér energiáját a parabolatükör fókuszpontjában és a tükör fölötti nyalábban összesűrítette, majd a fókuszált energiát egy hatalmas, nagy mágneses lökettel kilőtte, s a lövés hatása határozta meg mindazt, ami mozgatja a fölötte lévő teret.

Igazából a lövés nem volt nagy erejű, hisz amit elindítanak fölfelé, az inkább csak lassan lebeg fölfelé. Tehát mint fegyver, nem alkalmazható ebben a formájában természetesen. Hisz az álmodó is tudta már akkor, amikor megtervezte ezt az egészet, hogy biztos, hogy eljön az az idő az emberiség történetében, amikor ezt fegyverként is alkalmazza. De tudta, hogy nincs más választása, meg kell tenni, hisz ezen áll vagy bukik minden.

Amikor a kavitálódott elektromágneses erő hatására létrejött az energiavákuum a parabolatükör fölött, ami negatív irányban elmozdulást jelentett a föld elektromágneses mezőjétől, és ezt a fókuszpontban, – a parabolatükör fókuszpontjában – egy elektromágneses impulzussal elengedték, akkor a parabola fölött lebegő tárgyat automatikusan nagy távolságba elindította fölfelé. Egy-egy ilyen lövés átlagereje azt jelentette, hogy egy húsz méter átmérőjű tárgyat negyvenöt-ötven kilométer magasra lehetett fellőni. Persze lehetett magasabbra is, de átlagos lövéssel eddig lehetett feljuttatni. Ahogy fellebegett ez a tárgy, mindenki tudta, hogy az emberiség életében egy új korszak kezdődött el.

Ez a korszak természetesen nem tartott sokáig. Maga a lift is csupán pár évtizedig működött. Aztán a távoli jövőben ennek a dolognak a továbbfejlesztett változataképpen az emberiség megalkotta a legnagyobb dolgot, amit technikai vívmányként el lehet érni: a térbontást. Így valójában oda utazott a világegyetembe, ahová akart. Rájött, hogy a mozdulatlan mozgás a legnagyobb erő. Nem kell hozzá más, csak kiszámítani egy adott pont elektromágneses jellemzőit. Ezt öt fizikai állandóval, tehát tér és idő állandókkal meg kellett erősíteni négy-négy irányból, illetve egy külső, ötödik távolsági fix ponthoz viszonyítási ponttal kellett megerősíteni, vagy tudni kellett a koordinátáit annak a helynek, ahová megyünk. S a kettő elektromágneses mező elmozdulásából létrejött az utazás, és amikor az elmozdulás megállt, megérkeztünk.