Back to top

Szerelem

2018. május

Lágyan sütött át a nap a fák zöld lombkoronáján. Fönn a messzi magasban bogarak röpködtek, és éhes kismadarak vadásztak rájuk. Csak nyüzsgött, zajongott, forrongott az élet. Minden pillanatban úgy tűnt, hogy egy elmúlhatatlan, örök varázslat próbálkozik azzal, hogy megállítsa az időt, s örök érvényű jelenlétével bebizonyítsa a természetnek saját maga létjogosultságát. És ez az örök érvényű varázslat nem volt más, mint az öröktől fogva létező szerelem, hisz megtelt vele a levegő. A virágok pompásak voltak. Néha a fák között látni lehetett egy-egy sétáló párt, s ez a mágikus ködgomolyag szinte körülöttük is érzékelhető volt, sőt, néha úgy tűnt, hogy igazából a világ ilyen szerelmespárok varázsából táplálkozik.

Már késő tavasz volt. Dél felé kicsit elhalkult a nyüzsgés, s a fiú ott sétált az erdei ösvényen. Vak volt. Fehér botja jelezte ezt csak igazából a külvilág felé, semmi más. A szemeibe épített térérzékelő szenzorok a látóidegeken keresztül közvetítették az információt a kisagynak, így pontos képet kapott a körülötte lévő világról. De csak a tárgyak kiterjedését és nem pedig milyenségét tudta meghatározni. Boldognak és felszabadultnak érezte magát a fiú. Nyugodtan sétált, és néha ha elment mellette egy-egy emberpár, eljátszadozott a gondolattal, hogy talán egyszer ő is lesz szerelmes, talán egyszer őrá is ragyog majd a tavaszi nap, s talán egyszer majd ő is érzi a zsongást.

A lány a park túlsó végén lépett át annak kapuján, ami a nagy zöld területet elhatárolta a hatalmas üveg és fém építményektől, a hideg, fémes és illúziókkal teli világtól. Semmi nem volt az, aminek látszott, semmi nem is az, aminek látszik. Az emberi tudomány és fejlődés elért egy olyan fokot, ami már-már súrolta az elképzelhetetlennek és az illúziók megvalósulásának a határát. A cybertechnika és a robottechnika már rég túlszárnyalta azokat a problémákat, hogy hogyan teremtsünk mesterséges intelligenciát, hisz már évtizedek óta gyártották azokat a robotokat, amelyek kisebb-nagyobb munkák elvégzésére alkalmazhatóak voltak. Azért, hogy az emberek ezeket a robotokat könnyebben elfogadják, teljesen a maguk képére teremtették és alkották meg őket. Állandóan fiatalok voltak, intelligensek, okosak, és hát nem mindenki számára volt felfedezhető az, hogy robotok. Ez az egy aprócska hiba volt a rendszerben, de a rendszert élvezők és a rendszert építők erről a pici hibáról úgy gondolták, hogy elfogadható.

A lány furcsa, egzotikus parfümfelhőt húzott maga után, és néha, ahogy megállt, az illat körüllengte, és a mellette elhaladók megcsodálták hosszú haját, kihívó szempilláit és arányos alkatát. Vidám volt. Néha megállt, leült a padra, majd egy kis pihenő után továbbsétált. Úgy gondolta, hogy az árnyas, hűs bokrok felé megy, ahol nem tűz annyira a nap. Nem tudta, hogy miért jött ki, az sem nagyon gondolkodtatta el, hogy milyen hatással van a környezetére. Felszabadult volt, önfeledt és vidám. Mikor beért a hatalmas virágszirmokat bontó bokrok közé, egy hűs, árnyas padra leült, s csak hallgatta a madarakat, és örült az életnek. Örült a létezésnek, örült, de igazából az a szó, hogy öröm, nem tudta, hogy mit jelent, mivel belső parancsa ezt a törvényt nem engedte, hogy ismerje. Minden kívülálló számára úgy tűnt, hogy nagyon vidám, és nagyon felszabadult.

A fiú lassú, nyugodt léptekkel ballagott a park kavicsos ösvényén, és messziről megérezte a virágok illatát. A vakokra jellemzően jó orra, és nagyon jó hallása volt. Így tehát azt is hallotta messziről, hogy egy egyedül sétáló ember leül a közeli padra. Aztán úgy gondolta, hogy arra megy ő is, hátha meg tud vele ismerkedni. De hát látható rajta, hogy vak – gondolta - , így nem is biztos, hogy ebből az ismeretségből lesz valami. Lehet, hogy előítéletei lesznek, lehet, hogy úgy fogja tekinteni, hogy ő egy félig mesterséges lény, hisz ahhoz, hogy ennyire is érzékelje a világot, „lásson” , különféle technikai segédeszközöket kellett beépíteni a szervezetébe, és ettől kicsit ódzkodott. Úgy gondolta, hogy ezt nem mindenki tudja elfogadni. De próbaszerencse – gondolta magában - , és elindult a padon ülő alak felé. Nem állt meg mellette.

Figyelte a virágok illatát, de valahol agyának, szellemének, lelkének egy rejtett zugában egy aprócska lámpa szenzora azt jelezte, azt figyelte, hogy mi van a környezetében. Minden idegen rezdülésre koncentrált, s mindet megjegyezte. És ahogy elhaladt a padon ülő alak előtt, az illat, ami a pad felől áradt, megbabonázta. Továbbhaladt jó tíz méterrel. Mikor megállt, visszanézett, s azt látta, hogy egy alak ül a padon. Fiatal nő, és talán hosszú haja van. Csak ennyit tudott kivenni az érzékelőivel, majd úgy döntött egy gyors elhatározással, hogy leül mellé.
- Szabad a hely? – kérdezte.
- Ó igen, természetesen – felelte a lány.

És ezzel az aprócska párbeszéddel egy nagyon mély dráma vette kezdetét. Sorsuk megváltozott. Egy lavina indult el, amiről ők nem is tudtak. Kapcsolatuk az első hétben megdöbbentő gyorsasággal indult. A fiú nem titkoltan szerelmet érzett a lány iránt, a lány a benne lévő parancsnak engedelmeskedve ezt viszonozta. De igazából nem értette, így a viszonzás csak abban merült ki, hogy kedves volt a fiúhoz. Nem csapta be, nem hazudott neki, nem flörtölt másokkal, egyszerűen csak kedves volt hozzá, mivel a benne lévő parancs erre kötelezte, sőt, több mint kötelezte, irányította. Aztán elmúlt az első hét, amikor a fiú úgy gondolta, hogy megvallja szerelmét a lánynak. És furcsa megdöbbenést érzett rajta, mert nem kapott viszonzást igenlő választ. Az a szó, hogy szerelem, furcsán visszhangzott a térben, és az is furcsa volt a fiú számára, amikor a lány megkérdezte:
- És az mit jelent?

A fiú egy pillanatra nem tudta, hogy mi történt körülötte. Elgondolkodott rajta, hogy hogy lehet az, hogy valaki nem tudja, mi az a szerelem. De nem talált rá magyarázatot. Természetesnek vette, hogy a világban mindenki, aki jön-megy, jár, cselekszik, és pláne akinek ilyen gyönyörű illata van, az tudja, hogy mit jelent a szerelem. És most nem érti, hogy mi történik körülötte. Itt van ez a gyönyörű lány, akivel eltöltött egy csodálatos hetet, és mégsem érti. De úgy gondolta, hogy talán a szó varázsa lepte meg a lányt, talán a kijelentés volt túl gyors. Talán túl hevesen közeledett felé, és így arra a megállapodásra jutott magával, hogy ad egy kis időt a lánynak. Aztán mintha mi sem történt volna, tovább folytatták felületes beszélgetésüket az élet dolgairól.

A fiú minden délután elkísérte a lányt oda, ahova a lány hívta, és minden másnap reggel találkoztak. Elmúlt így három nap, és a fiú úgy döntött, hogy bemutatja a lányt a szüleinek, hisz ezzel csak örömet szerez nekik, és egyrészt megnyugtatja őket arról, hogy igen, ő is tud élni a világban egyedül, és majd ha eljön az ideje, ő is tud gondoskodni a környezetéről, s talán neki is lesz majd családja. Bízott benne, hogy a szülei ettől boldogok lesznek.

Eljött a megbeszélt dátum, találkozásuk második hetének utolsó napja, amikor a szülők díszbe öltözve, gyertyafényes vacsorával várták az ifjú párt. Aztán megszólalt a csengő, és a fiú apja nyitott ajtót. A fiú is és a lány is ott álltak az ajtó előtt, és a fiú nem értette, hogy mi az a furcsa, erőteljes vibráció a levegőben. Ő csak beszél, beszél, mondja az apjának, hogy megjöttek, s hogy elhozta kedvesét, de az apja nem válaszol. Nem érti, mi történt.

Talán egy pillanatra – gondolta magában, de aztán folytatta a gondolatot – , talán a lány illata az, ami az apját is megbabonázta. Talán. De elvetette a gondolatot, mert valami mást érzett a háttérben. Valami furcsa, megfoghatatlan feszültséget. Aztán hallotta az apja hangját, amikor beinvitálta őket a lakásba.

Egész végig fogta a lány kezét. Bementek a nappaliba, leültek a terített asztal körüli székek helyett csak a kanapéra, és a fiú ekkor érezte meg, hogy valami nagy baj van, s fellángolt benne a szerelem iránti féltés. Talán meg akarják neki tiltani a kapcsolatot. Így érezte, és ettől feszült és ideges lett. Vagy talán azt akarják… de nem, ez szóba sem jöhet. Nem akarhatják azt, hogy felejtse el ezt az egészet!

Pedig igen. Egyre jobban érezte szülei gondolatai felől a feszültséghullámot, és ez a hullám elméjében úgy realizálódott, hogy a szülei azt akarják, hogy ezt a kapcsolatot szüntesse meg. A lány vidáman és önfeledten beszélt, s a fiúnak fel sem tűnt, hogy az egész vívódásából semmit nem érez, csak mondja, mondja a magáét az időjárásról, a virágokról, a méhekről, a házimunkáról, s arról, hogy mennyi munkával jár vigyázni a gyerekekre. A fiú úgy érezte, hogy az természetes dolog, hogy egy fiatal nő így reagál, hisz talán leendő anyósa és apósa előtt áll, persze, hogy jó képet szeretne magáról alkotni. De egy pillanatra ezen a külvilági zajon, - ami csak távolról hatolt el a fiú elméjéhez -, meghallotta apja hangját:
- Fiam, gyere ki egy picit az udvarra.

Felálltak, kimentek szótlanul. Egész végig, míg azt a pár tíz métert megtették, nem beszéltek egymáshoz. Ahogy maguk mögött becsukták a hátsó ajtót, és kint álltak az udvaron, a fiú érezte a tavasz, az egyre közeledő nyár melegét. Érezte a hevületet, érezte, hogy az élet jó, és az élet úgy terjed ki, ahogy ki kell, hogy terjedjen, hisz az egészet csak az érzelmek irányítják. Hisz különféle érzelmi hatások alapján döntünk, melyekre ráfogjuk valójában, hogy szabad akaratunkból döntünk, pedig igazából csak kényszerpályákat járunk be. Összegzünk eredményeket, és a legkedvezőbb alapján elindulunk egy irányba, holott azt sem tudjuk, hogy mi van ott. És rámondjuk, hogy jó. Jó a döntés pillanatában, de a döntés után már ismeretlen területen járunk. És ahogy figyelte apja halk krákogását, megérezte a veszélyt, annak tiszta, és tökéletes jelenlétét.
– Fiam, valamit mondanom kell. Ez a lány, akit hoztál, ez nem ember. Gép. Világunk technikája alkotta meg, a tudomány, a fejlődés, a civilizáció. Eddig jutottunk el. Azért vannak ezek a gépek… – és a fiúban ennek a szónak a hallatán egyre erősödő, vad indulat kezdett el gomolyogni. De tökéletesen figyelt apja hangjára. – Szóval, azért alkottuk meg ezeket a gépeket, hogy könnyebb legyen a világunk. Értsd meg, ez a lány csak egy robot, egy mikrohullámú sütő és egy fűnyíró keveréke. Érzéki csalódásokkal van felruházva. A bőre olyan majdnem, mint a miénk. Az illata is olyan, a stílusa is, és ha megfogod a kezét, ugyanolyan meleg, mint a tiéd. De értsd meg, ez egy robot. Sajnos nem láthatod, tudom, és ez vitt a bűnbe. Mit bűnbe, mit beszélek?! Ez tévesztett meg téged.

A fiú vadul és dühösen nézett apjára majd elkiáltotta magát:
– Az, amiről beszélsz, az a te világod! Az én érzéseimet semmi és senki nem veheti el! Az, amiről beszélsz, az a világ halott, hisz ti építettétek ilyenné. Illúziókkal telivé, amely csak arról szól, hogy az érzések tisztaságát hogyan lehet porba dönteni, és lábbal taposni. Csak arról szól, hogy azt hiszitek, hogy ti uralkodtok, ti irányítotok, pedig ti csak döntötök valamiről, ami nem is igazából a ti döntésetek, hisz különféle emóciók és érzések, és különféle információk hatása alatt álltok, és a legkedvezőbbet döntitek. De valójában döntésképtelenek vagytok, mert még érezni sem mertek, sem szabadon, sem tisztán. Nem robot, ő az enyém és én az övé vagyok.

Majd ezzel sarkon fordulva bement a lakásba, megfogta a lány kezét, megpróbált a szemébe nézni, de igazából nem találta. Hiányzott a lélek visszavert tüze. Megfogta a lány kezét és tétován, halkan annyit mondott neki:
- Mennünk kell kedvesem.

A lány nem kérdezett semmit, hisz tiltotta a parancs, mi elméjét kordában tartotta. Felállt és ment a fiú után. Hosszú kilométereken át sétáltak. Majd a fiú rájött, hogy a világ, ami körülötte van, életképtelen. Vagy ő nem való a világba. De akkor is, élnem, léteznem kell – gondolta. - És a szerelemnek is élnie és léteznie kell, s az az erő, ami a lányt megalkotta, az benne van. Az az erő, a lány maga. Így tehát él, létezik, hisz itt fogom, de most ilyen alakja van. Ezzé lett. Így tehát keresnünk kell magunknak egy helyet a világban, ahol mi vagyunk. Hosszú órák teltek el a sétálással, míg felértek a hídra. Alattuk hullámzott a víz.
- Nem engedlek el soha – mondta a fiú, ahogy a lány kezét fogta és hallgatta a hullámokat. – Ölelj át, és kérlek, soha ne engedj el! – mondta a fiú a lánynak.
- Úgy lesz – mondta a lány.

S egy hosszú, végtelen zuhanás után a testek a vízbe csapódtak, s alul, lent a mélyben, az időtől elzárva, az örök létben a lány mosolygós arccal ölelte a fiút, s a fiú gondolataiban egyesültek a szerelemben.